Jelentem: élek.

Az a helyzet, hogy már egyáltalán nem úgy gondolok magamra, mint SM-betegre. Őszintén szólva, azt gondolom, hogy már nem is vagyok az. Az agy igen érdekes és összetett képzelgésekre, hallucinációkra képes. Lehet, hogy most ezt hallucinálom, de valószínűbbnek tartom, hogy elpárolgott. Nem tudom pontosan, hogy mikor és miképp, de azt tudom, hogy mi segített hozzá!

Budapesti könyvbemutató

Először is, hogy megjelent a könyvem. Ez is kellett, igen. Hogy megvalósuljon egy álmom, aminek a be nem teljesülésétől annyit szenvedtem, hogy a végén idegrendszeri problémát csináltam magamnak. Igen, azt hiszem, én is közrejátszottam a megbetegítésemben. Nagyon szeretem a magányos történeteket: ami a magányról szól, egy magányos emberről, az egyedüllétről, a semmi közepén lévő egyénről, akit néma világfájdalom hasít szét belülről.

Emlékszem arra a nyárra, mikor Balatonon nyaraltunk anyuval és az öcsémmel. 12 éves voltam. Anyu valami könnyű nyári olvasmányt olvasott, és nekem is azt hozott (talán Ken Folett volt mindkettő), én mégis Csehov Három nővérét olvastam. Elvarázsolt, pedig az aztán minden, csak nem akciódús! Aztán jött az egyszerű hivatalnok, Akakij Akakijevics, majd Kafka szereplői, filmek. Nemrég a Virágot Argernonak-ot olvastam (már tizenöt éve el kellett volna olvasnom, tudom). Sírtam, mert olyan mélyről és olyan hosszan tör fel a magány benne. Magányos (nem magányos típus!) az, aki nagyon vágyik valamire, de nem tudja elérni, vagy eléri, de aztán elszakad a társadalomtól. A társadalom peremén táncoló számkivetettek a magányosak.

Rengeteg ember összeomlik, amikor rájön, hogy nem fog menni, nem tudja megvalósítani az álmát (talán még az is jobb, ha élete végéig bízik benne), én is összeomlottam. Összeomlottam emiatt, a párkapcsolatom sikertelensége miatt, a magyar szak otthagyása miatt, de akár a korom miatt is. Hisz huszonöt évesen már nem ott kéne tartanom, ahol – gondoltam öt éve. Térdre rogytam, és ekkora pofon kellett, hogy fel tudjak állni.

Olvasók

Amikor már épp elfogadtam, hogy nem leszek író, megjelent a könyvem. (Nem gondolom, hogy ettől író lettem, mert ez egy napló, ami nem összeszedett, nincs megkomponálva, márpedig egy író alkot, nem a szívét önti ki). Ez a könyv, DP folyamatos bizalma, az, hogy felkarolt, és a sok-sok pozitív, biztató, gratuláló üzenet nagyon kellett ahhoz, hogy újra bízzak magamban.

Párkapcsolati téren azt tudom mondani, hogy amint nem volt már többé fontos, hogy legyen valakim, fellélegeztem. Nem gondoltam nagyon előre, de jólesett magányossá válni, magam lenni, elköltözni, önálló életet kezdeni mindenkitől függetlenül végre. Felnéztem magamra, büszke voltam magamra. Vagyis még most is az vagyok. Néha visszanézek az öt, tíz évvel ezelőtti önmagamra, és onnan kémlelem a mostani énem. Tetszik nekik, amit látnak! Nem tudom, hogy valaha komolyan terveztem-e bármit. Szerintem nem. És ez a legszebb benne: csak úgy beteljesült. Csak úgy…, persze: kívántam, akartam, és bumm, 15 év múlva valóra vált!

De komolyan, kellett a könyv, kellett az, hogy ne ragaszkodjak görcsösen a párkapcsolati dologhoz. Majd jön – hányszor hallottam ezt, hogy álljak így hozzá, de amikor nem tudsz így hozzáállni, mert nem tartasz ott, hogy egyedül merj maradni önmagaddal, akkor ez közhelyes locsogásnak tűnik csupán. Szóval, addig el kellett jutnom, hogy mindenkitől függetlenül úgy gondoljam: majd jön.

Nem tudom, hogy milyen gyógyszer milyen hatással van/volt az állapotomra, már az infúziós is jó volt, de amióta a Tamagotchit szedem, tényleg hiper egészségesnek érzem magam! Nálam csak az első napon jelentkezett a mellékhatás: pirosodás, viszketés, azóta semmi. Általában egy darabka sajttal veszem be és slussz. Valamikor ki is hagyom az estit. Doki azt mondta, ha alkoholt akarok inni, ne vegyem be az estit. És hát Franciaországban francia bort inni kötelező!

Na, igen, ez is jó: amióta tudom, hogy SM-beteg vagyok, kalandvágyóbb vagyok. Merészebb, nem vagyok totojázós. Nincs időm totojázni, csinálni kell! Bármit, amire vágyom.

A Francia Riviérán nyaraltam. Mikor ezt kimondom, általában elkezdek mentegetőzni: részletben fizettem be hat hónap alatt, a legolcsóbb buszos, csoportos utazás volt satöbbi. Nem szeretnék senkiben rossz érzést kelteni, vagy, hogy bárki azt gondolja, valaki fizette nekem, vagy ilyesmi. Én magam fizettem be magamat, és erre is büszke vagyok. Arra meg végképp (és ez egy újabb bizonyíték, hogy elpárolgott az SM), hogy a rekkenő napsütésben gyalogoltam hegymeneten hosszú kilométereket, és bár kihagytam egy-egy esti gyógyszert, mégsem lett semmi bajom! (Lekopogom.) Nem arról van szó, hogy nem szedem többé a gyógyszert, de sokkal jobb azzal a tudattal gyógyszert szedni, hogy nem is vagyok SM-beteg. A boldogság a legjobb tudatmódosító!

Végül, de nem utolsó sorban: újra jelentkeztem a be nem fejezett magyar szakra, mert tudom, micsoda lelkiismeret-furdalásom volt évekig, hogy otthagytam. Fizikai kínlódást okozott, főleg, hogy apu először dühös volt, majd már csak szomorú. Nem miatta jelentkeztem újra, alapvetően nem sok jelentőséget tulajdonítok a diplomának (DP mondta nemrég: a diplomához egy dolog kell: fenék), viszont kell a lelki békémhez. És most már nincs tétje: nem fogok izgulni egy vizsga előtt sem, ha nem sikerül, majd sikerül legközelebb, nem fogok aggódni és stresszelni. Pontosan tudom, mit akarok, és merre tartok. Pontosan és megkérdőjelezhetetlenül tudom, hogy ki vagyok! És ez óriási dolog! De ha nem vág durván földhöz a sors, nem tudom, rájöttem-e volna valaha. Valószínűleg nem.

Fotó: Maul Ágnes

Kicsit féltem. Néha. De hát mi lesz velem? Hisz mindig azt hallom, hogy rendetlen vagyok, és főzni se tudok, sőt, nagy eséllyel ellepnek majd a bogarak, mert folyton csak a laptopomat birizgálom. Tőlem aztán úszhat is a lakás, az se érdekel, mondták. Máskor örültem, nagyon boldog voltam a gondolattól. Tervezgettem. Ezt oda teszem, azt meg oda, és egyébként se számít semmi, mert ott az a vintage (értsd: nagyi korabeli) virágos tapéta, ami tízből nyolc embernél kiveri a biztosítékot, de nekem tetszik, és amiatt a tapéta miatt nekem kell az a lakás. Kutya barátom szerint olyan, mint egy babaház.

Messze van, mondhatni a világ végén, Budapest határán, de jó a közlekedés. Dombtetőn van és a második (ami csak barátok között második, de inkább harmadik) emeleten, és mi lesz, ha elfáradsz, ha nem bírsz annyit, ha beshubolsz, ha baj lesz? – aggódik anyám. De nem lesz baj, anya! Ezt halálosan komolyan gondoltam, nem is gondoltam, éreztem: minden rendben lesz.

- És ha magányos leszel? – jött az újabb kérdés – És befordulsz, depizel… Ránéztem anyámra és mosolyogva mondtam: De hát én magányos típus vagyok, és azért nem Grönlandra költözöm - gondoltam! Persze anyu is örül, hogy elköltözöm, önállósodom, csak furcsa neki, és iszonyúan félt.

Bevallom néha bennem is felmerült: mi van, ha tényleg elviselhetetlen lesz számomra a magány? Hisz eddig, ha külön laktam is, mindig voltak velem barátok, most meg csak én leszek meg a tapéta.

Aztán jött a költözés, beléptem a lakásba, és megcsapott az az utánozhatatlan érzés, amit a legelső pillanattól éreztem, mikor beléptem ebbe a lakásba: az otthon érzése.

Az unokatesóim segítettek a bútorpakolásban, szerelésben, festésben, egyszerűen mindenben. Az étkezőben Párizs lesz, a konyhába Minyonnal festünk majd francia teraszos kávézót, a szoba kicsit szirupos a vintage tapéta miatt, de épp annyira, hogy az még kellemes. A fürdő meg egységesen zöld lesz. Színeket akarok mindenhol látni. Kivéve az étkezőt, az fekete-fehér lesz, mint egy analóg felvétel. Mosógépet kaptam az egyik ismerősömtől, szóval már mosni is tudok majd!

Mikor beköltöztem, magamévá tettem a kis kuckót, elöntött valami megmagyarázhatatlan harmónia: minden a helyére került! És nem a bútorokra gondolok elsősorban. Összeállt a kép, a puzzle darabok szépen kiraknak egy csinos kis képet: az életemet. Darabokra bomlott, és úgy kellett összeszedni, és ha megkérdezné valaki, hogy szedtem össze, nem tudnám a pontos választ, de összeszedtem.

Sokszor éreztem azt, hogy nekem is azt kéne csinálnom, amit másoknak, ami a megszokott, és normális: tizennyolc évesen egyetemre menni, megismerkedni egy pasival, aki huszonnégy évesen elvesz feleségül, és harminc éves koromra már két gyerekkel szaladgálok az ovi és az otthon között. Ezt mind nem csináltam. Emiatt frusztrált lettem: lemaradtam valamiről, egyre idősebb leszek, valamit elszúrtam. Egy csomó ideig azon nyivákoltam, hogy elszúrtam.

Francokat! Egyszerűen extra későn érő típus vagyok, és nekem kellett egy hurrikán ahhoz, hogy szétzilálja a puzzle darabjaimat, hogy utána össze akarjam rakni megint. Van, aki ennél ügyesebb és hurrikán nélkül is rájön, hogy kell. Például Dépével beszélgettünk nemrég, aki tényleg megélte az összes pillanatot az életben, teljes életörömmel lubickolt az életben és mindent elért, amit akart. Neki nem kellett ehhez semmi, belőle ösztönösen jött SM nélkül is. Nekem kellett a hurrikán, de most már semmi nem fogja szétzúzni a teljes képet.

Féltem az első éjszakától, amit egyedül fogok tölteni. Nem azért, hogy egyedül kell aludnom, hanem mi van akkor, ha felkelek, és tele lesz a lakás mondjuk csótányokkal? Vagy pókokkal! Na, akkor én szörnyet halok! – gondoltam. És persze mit se számított az olyan kérdés, hogy miért lennének csótányok? Miért ne! De míg ezen gondolkoztam, megszámoltam a sarkokat és olyan mélyen és sokáig aludtam, hogy csak na! Reggel – meglepő módon – se csótányok, se pókok nem voltak.

Szeretek itt lakni, ide haza jönni. És főzök, takarítok (jó, rendrakásban még mindig van hová fejlődnöm, de agybajt kapok, ha minden az élére van állítva!), naponta felmászom a dombra és a második emeletre, néha elfelejtem időben bevenni a gyógyszerem (mert a laptopot birizgálom: egyfolytában írok). Ekkor elkezdek kicsit viszketni, úgy, mintha allergiás lennék a szappanra, innen tudom, hogy be kell vennem a tabit, a Tamagotchimat.

Eszméletlen boldog vagyok, mert a magaménak érzem ezt a kis odút! Norbert szerint látszódik az arcomon mennyire fel vagyok dobva!

- Utálom, hogy állandóan lelkesedsz, mert mindig átragad rám! – mondja.

- Na és? Lelkesedj nyugodtan!

A piros metró padlóján ülök. Buggyos vászonnadrág fodrozódik a lábhajlatomban, a talpam koszos: fekete porréteg díszíti a lábujj közeimet is. Mezítláb vagyok. Amolyan hippisen. Valakivel - egy másik hippifazonnal - beszélgetek, miközben a Rubik-kockát rakom ki. Felettem külföldiek nézik a megállókat és angolul tanakodnak.
Felállok és odalépek hozzájuk, hogy közöljem:
- You need to go two more stops.
Megköszönik, majd megkérdezem, hol is akarnak leszállni? ezzel lényegében értelmetlenné teszem az előző válaszomat.
Snitt.
A földön fekszem, körülöttünk emberek, olyan klubszerűnek tűnik az egész. Valami titkos társaság, valami készül. Jó érzés kerít hatalmába: jó helyen vagyok. Velem szemben Dépé ül, a kiadó. Társalog valakikkel. Talán írókkal. Mellettem egy sötét hajú, kék szemű srác fekszik. A szívére hajtom a fejem, ő cirógatja a hajam. Látszólag összetartozunk, kinézek Dépére, hogy ez rendben van-e, mert olyan kicsit, mintha most csöppentem volna a szituba, és nehogy már egy idegen pasi ölelgessen. Ő mosolyog és bólogat. A srác szlovén. Nem tudom, honnan tudom, de tudom. Melegség önt el, béke és harmónia. Forró hullám, még forróbb, kicsit csíp is.
Forróság önti el a jobb lábam, csipked, szurkál. Felriadok. Elaludtam. Nem tudom, hogy lehetne felkelni arra a kellemesen dudorászó dallamara, ami az ébresztőm! Nem tudom, miért nem változtatom meg....
Talán, mert szeretek aludni.
A tabis gyógyszer az én Tamagotchim: ha nem kap időben enni, meghal. Jelzi, hogy most már ideje lenne bevennem (őt), hiszen őt ezt tartja életben. Ha nem veszem be a reggeli adagomat, továbbra is égetni és csipkedni fog. Bosszúból.

Körülbelül ennyi a mellékhatása a tabisnak. a Tamagotchinak. Tizenkét óránként be kell vennem, különben rosszalkodik, mint egy gyerek, ha nem eteted meg időben.
Nem tartom magam írónak egyelőre, mert egy író szerintem zeneművet komponál, mikor ír. Egy jó író pedig tökéletes mondatokat alkot. Olyanokat, amiknek épp ott, és csak ott van a helye, ahová kerülnek. Egy jó írónak sodornak a mondatai, és végig érzed, amit éreztetni akar. Nem csak néha, hanem mindig! Egy jó írónak tökéletesek a szavai és a mondatai! Ilyen nem sok van; ilyen például Thomas Mann - írom Dépének.
- Hamarosan te leszel a szavak Paganinije! - válaszolja.
A szavak Paganinije...-ízlelgetem!
Elkezdtem pakolni a könyvespolcom, hogy hétvégén át lehessen szállítani a másik lakásba. A lakáskámba. Az albérletembe.  Pakolom Orwlellt, Dürrenmattot, Kunderát, Thomas Mannt, Kafkát, a filozófia, a kommunikáció történetét, film- és irodalomtörténeti könyveket. Miközben a dobozba rakosgatom őket, hirtelen elfog a nosztalgia, ezek a könyvek itt mind-mind hozzátettek valamit ahhoz, aki most vagyok.
Kiszökellek a konyhába, és kiabálok: költözöm, költözöm! Közben forgok, ugrálok.
Na, ezek a könyvek mind hozzátettek ahhoz, hogy ezt csinálom!

Mikor akkurátusan elhelyeztem az összes fontosabb könyvet az első dobozban, meglátom a naplómat, amit tiniként írtam. Azzal a lendülettel lerogyok az ágyra, és elkezdem olvasni. Szörnyű! Jézus! Ez kidobom. Borzalmas. Még sincs szívem kidobni, mert valahogy az is hozzájárult ahhoz, aki most vagyok. Stílustalan, mondatok összefüggéstelen papírra vetése, borzalmas! És milyen hülyeségeket csináltam! Miért nem szólt rám valaki? És mégis hozzám tett valamit.
Imádom hogy elköltözöm! Imádom, hogy lesz egy saját kuckóm, ahol annyit írhatok, amennyit csak akarok. ahol ehetek majd állva (szeretek állva enni), ahol elszabadulhat a fantáziám, ahová vehetek majd citromfát és egy kaméleont. Ahová akkor és azt hívok meg, akit és amikor akarok. Ahová úgy megyek majd haza, mint az ÉN otthonomba. Még ha a világ végén van is.
Amikor kicsi voltam, elképzeltem a jövőmet: egyszer majd valaki felfedezi, hogy mekkora egy íróóriás vagyok, támogat, a mecénásom lesz. Lesz saját kislakásom, ahol irodalmi esteket tartok majd, és házam a Balatonnál, ahová elvonulhatok nyáron. Később, mikor megtudtam a betegségem, azt is hozzáfűztem, hogy majd egy szuper tablettás gyógyszernek köszönhetően jól leszek életem végéig. Ezeket a vágyaimat le is írtam. Most meg egyszerűen akkorra öröm van bennem, hogy szétszakít! Jött Dépé, és meglátta bennem a tehetséget, jött a kislakás is, és jönni fog a balatoni nyaraló is. Egyszerűen a világ legmázlistább emberének érzem magam!
Észvesztően magabiztos vagyok, óriási energiáim vannak, amivel hegyeket tudok mozgatni, amivel segíteni szeretnék másoknak, annyi tervem van, ami felé nyílegyenesen menetelek, hogy olyan, mintha most lennék csak tizennyolc éves és előttem állna a világ!
A szavak Paganinije... leginkább arra fogok törekedni, hogy ezt elérjem!

Nézem a koponyámon a fehér foltokat Dokinál.

forrás: pinterest.com

- Nincs is sok gócpontom! – mondom az MR-képet bámulva- egy, kettő, három, négy. Csak négy – számolom, és magamban megállapítom, hogy ezek szerint csökkent a számuk.

- Azok vénák – mondja, és nézetet vált.

Automatikusan az a Jóbarátok rész ugrik be, ahol Rachel sír, hogy nem látja a gyerekét az ultrahangon. Mázli, hogy most már vannak 3, 4D-s felvételek. A gócaim száma továbbra is annyi, mint 2010-ben: 8-9 darab. Csomós a fejem, mert összekuszálódott az a sok gondolat...

Ez amúgy szerintem jó hír, mármint, hogy öt év alatt nem emelkedett a gyulladt pontok száma. Doki azt mondja, most már szuper a májfunkció értékem. Tegnapi, friss a vérképem, és tényleg elég jó: 600 helyett 42. Erről meg Douglas Adams ugrott be. Na, ezért van nekem annyi összekuszálódott gócom: mindenről beugrik valami! Végtelen történet. Michael Ende. Befejeztem.

- Mit gondol, hogy lennék gyógyszer nélkül? Nem lehetne, hogy… tudja… hogy ne kapjak semmit? – kérdezem, miután tisztáztuk, mi a véna és mi a góc.

- Én nem hagynám magát gyógyszer nélkül! Az infúziós befejezése után 7 hónappal is jöhet shub. Sőt, általában akkor „csap vissza”. Mikor álltunk le? Fél éve?

- Öt hónapja kábé. Jó, akkor holnap reggel vegyem be a tablettát valami zsíros kajával?

Ó, az elmúlt időben kutatásokat végeztem: külföldi és magyar fórumokon néztem utána a tapasztalatoknak, megkérdeztem az SM csoportban lévőket is, akik ugyanezt a gyógyszert kapják, kipuhatoltam a mellékhatásokat, és hogy mivel érdemes bevenni a tablettát. Ezért csapok egyből a lecsóba, és térek a lényegre: zsíros kajával vegyem be?

- Igen. Egyet reggel, és még egyet este. Tizenkét óra teljen el a kettő között. A bevétel után fél-egy óráig lehet pirosodás, viszketés, aztán semmi. Egy hét múlva emeljük a dózist, akkor majd a tabletta bevétele után felfújódás, gyomorpanaszok lehetnek fél-egy órán át, aztán már semmi.

Kicsit úgy érzem, mintha egy hatalmas csúzlival kilőttek volna az ég felé öt hónapja. Vagy lehet, hogy régebben. Csak repülök, és repülök, mióta kilőttek. A madarakkal egy magasságban, a felhők fölött, beintegetek a pilótáknak a repülőbe, átúszok egy szivárvány alatt, beleharapok a Holdba (mert sajtból van), csak repülök és repülök: gyönyörködöm és pillekönnyű vagyok.

forrás: pinterest.com

Megjelent a könyvem, saját lakásba költözöm nyáron, elutazom a Francia Riviérára, szeptemberben elkezdem az egyetemet (valószínűleg).

Csak szállok, és szállok.

Egyre többen mondják, hogy jó a könyv, nemcsak mint betegségleírás, hanem, mint mű, mint iromány. Lesz mosógépem a lakásban és gyönyörű tapétás szobám (pszt: ez alapján választottam a lakást), Franciaország csodálatos lesz: napsütés, tenger, sok-sok város! Csak szállok és szállok. Felhőkön szökellek és kicsavarom belőlük az esőcseppeket. Hanyatt fekve úszom a levegőben és napszemüvegben bámulom a napot.

Nem akarom, hogy a csúzli egyszer csak visszapattanjon az eredeti pozíciójába, visszarántson, visszazuhanjak! Nem fogok. Szedem a gyógyszert, és hiszek benne és magamban. Nem gondolom, hogy a testem betegségét meg lehet gyógyítani pozitív gondolatokkal, de az tuti, hogy a negatívoktól csak romlik a helyzet.

Mózes épp Budapesten van, úgyhogy elmentünk „állatkodni”. Mózes, Mózes, Mózes.

Csak olyan dolgok jutnak eszembe vele kapcsolatban, amikor boldog voltam: amikor a vár alatti kávézó előtt ültünk a szivecskés ablak alatt a padon, amikor ugyanabban a kávézóban beszélgettünk a világirodalom remekeiről és szégyeneiről, vagy amikor lovas táborban voltunk.  Amikor a Balaton-parton, öt méterre a tótól (esőben) roptuk Boban Markovicék élő koncertjén. Amikor felmásztam a kilátóba, csak mert ő végig biztatott, és a végén nagyon büszke volt rám. Arra is emlékszem, amikor nemrég, míg a Lánchíd egyik felétől elértünk a másikig ötször vesztünk össze. Mert mindig belém fojtotta a szót! Mikor felpaprikázva, hevesen gesztikulálva elkezdtem magyarázni, vagyis inkább osztani az észt, Mózes megfordult a híd közepén és engem is megfordított, így a várat bámultuk.

- Nézd milyen szép! – mondta szándékosan rájátszva, és amikor tovább puffogtam, a Holdat kezdte el dicsérni egy trubadúrt is meghazudtoló stílusban. Elröhögtem magam, és továbbmentünk. Párszor meg kellett bámulnom a város minden szegletét, míg átértünk.

Emlékszem a pingpong játszmáinkra, az utasításaira, hogy ne egyek meg mindenféle szendvicset és egyek több gyümölcsöt, magokat. A mai napig az egyik kedvenc „gyorskajám” a rizs diákcsemegével és tonhallal, ami az ő nagy tudománya! Szintén ő szeretette meg velem az avokádót macesszal. Miatta tudom, milyen klassz hely Tel Aviv, és hogy az volt az első város, ahol otthon éreztem magam Budapesten kívül.

Hogy is feledhetném a Szlovénia-Olaszország kiruccanásunkat, amikor az autóban bömböltettük a zenét és üvöltve énekeltünk, meg kajlán mozogtunk (többé-kevésbé ritmusra)!

Na, jó, arra is emlékszem, hogy borzasztó rendetlen („Nem is értem, hogy tűnt ez fel, mikor te is az vagy, fogd már fel!” – visszhangzanak Norbert szavai a fülemben. Tényleg az vagyok. Úgy érzem magam jól, ha körülöttem káosz van. Egy ideje viszont apám jut róla az eszembe (nem a káoszról, Mózesről). És persze (látszólag) sosem figyel rám! (Persze, mert filozófus! - hallom most Julcsi szavait). Valahogy mégsem tudok tőle elszakadni. Mindig találkozunk, barátként, ismerősként is. Neki tudnia kell rólam, és nekem róla.

Mikor Budapestre jött megint, elmentünk egy Zoo café nevű helyre, ahol mindenféle állatkákat simogathat a jónép. Kicsit bizarr és eléggé állatkínzásnak tűnik., nem beszélve a higiéniáról, de hát mi vagyok én, felnőtt, hogy ilyesmi érdekeljen? A kaméleon lenyűgözött! Annyira zabálnivaló a kis gumijátéknak tűnő hüllőcske! Kell egy!

Dr. Dolittle (nyilván kell egy állatgondozó) a hatalmas papagájt dédelgette a karján, miközben épp azt magyarázta, mennyire érzékenyek ezek a madarak az időjárásra.

- Rögtön megbolondulnak, ha fúj a szél (titokban kinéztem az ablakon, hogy milyen az időjárás, mielőtt átmászott a csőrös a karomra), de amint elered az eső, lenyugodnak, és sokáig alszanak.

- Pont, mint én! – gondolom.

Az időjárás-változás rángat, mégis jól vagyok. Gyógyszer nélkül létezem lassan három hónapja, és semmi hiányérzet! Nincs rosszabbodás. A mesteri gépezet, az emberi test csodálatos összhangban van a természettel. Az állatoknál ez természetes, mi emberek meg sokszor nem vesszük észre, hogy a természettel egyek vagyunk. Így vagy úgy.

Mindenesetre a májfunkcióm aggasztóan magas, ezért 1,5 hónap várakozás után kaptam egy időpontot a hepatológára, miután Doki azt mondta, nincs kapacitásuk, próbáljam elintézni magamnak. Minden kórházban emberhiánnyal küzdenek, közben rengeteg a beteg ember, a sürgős eset. Nemrég hallottam, hogy valakit, akinek folyamatos infúzió adagokra volt szüksége, kiraktak a kórházból, azzal a felkiáltással, hogy „Adjunk esélyt másoknak is! Kell az ágy.”

Én nem tudnék egyik pártra sem jó szívvel szavazni ma Magyarországon. Mindenki hadovál, ígérget. Szereptévesztésben élnek, azt hiszik ez a dolguk. Nem! Az a sok-sok milliárd, amit a „légváraikra”, humbuk dolgokra költenek, menjen az egészségügybe, a szociális ellátásra, az oktatásba, a vidékfejlesztésre, a munkahelyteremtésre, a képzésekre, vagy menjen az akadálymentesítésre! Nem hiszem, hogy egyik jobb lenne, mint a másik. Sajnos. Tudom, el lehet menni külföldre. Megértem azt, aki elmegy, de bennem annyira erősen él az a pillanat, mikor valami rendezvényen megszólalt a Szózat és nekem könnybe lábadt a szemem. Vagy amikor a tíznapos csereprogram után hazatértünk a makulátlan Svájcból, és ahogy begördült a vonat a budapesti állomásra, zokogtam, annyira honvágyam volt. Koszos, büdös volt itthon (és ma már úgy néz ki néha a belváros, mintha Detroitban lennénk kábé), de azt hiszem, akkor értettem meg, mi az, hogy haza. A magyar narancs, ugyebár. Nagyon sokszor akartam külföldön élni, de azt hiszem, nem tudnám megtenni. Utazni más. Utazni jó. Világot látni jó. Megismerni más kultúrát, új embereket, jó. De hazatérni a legjobb szerintem. Nem akarok túlzásokba esni, de tényleg odavagyok ezért a mi fővárosunkért, a magyar nyelvért, a hidainkért. Csak azért nem vagyok oda, hogy az emberek nem érzik magukat jól itthon (és erről nagyon-nagyon tehet a mindenkori kormány) és elmennek. 

A hasi ultrangnál – meglepő módon – a hasamat zselézte be a doktornő és közösen néztük a monitort, bár nekem fogalmam sem volt, mit kéne látnom. Viszont nagyon jól oda tudtam képzelni azt, amire semmi esély nincs: egy bébit. Komolyan megdobbant a szívem: de jó lenne, ha az egyik ficakban találna egy babát (szentlélek is létezik, na)!

Baba nincs, a májam teljesen ép, úgyhogy továbbra sem tudjuk, mitől ugrott úgy meg a májenzim értéke. Valószínűleg valami vírus – mondja a doki -, mindig ez a megoldás: biztos vírus vagy stressz. Egy félórás sorban állás a labornál, ahol immunológiai teszt miatt vettek tőlem vért, és már kész is voltam.

Talán nem a legstílszerűbb így a kórházas emlékeim után felemlegetni ezt a mondatot, de most csak az első felére tessék koncentrálni, és ha kivesszük belőle a negatív töltetet és megérezzük a szépségét, megértjük, mit jelent: „Itt élned, halnod kell.”

Amikor látok egy hajléktalant, egy WC-s nénit, vagy valakit, aki láthatóan nem elégedett a sorsával, munkájával, mindig meg akarom kérdezni, mi akart lenni gyerekkorában. Mire vágyott? Mi volt az álma? Persze, tudom, sokszor megkérdezték már a hajléktalanokat, hogy csúsztak le, hol rontották el, de én nem erre lennék kíváncsi, hanem arra, miben voltak jók gyerekként, fiatalként, mit akartak elérni, mire vágytak. És már meg is szólalt a fejemben az ismert dal: mert mindenkinek van egy álma…

De ez a kérdés akárkire igaz lehet, mert nagyon sokan végeznek olyan munkát, ami fényévekre (egy másik galaxisban) van attól, amit szeretnének csinálni, és azt érzik, fekete lyuk peremén táncolnak minden egyes munkanapjukon.

Bár a Lauderre szerintem nem jellemző, hogy valaki a fekete lyuk szélére, vagy bele, közelébe kerüljön (én csak rózsaszín, szívecske keretes szemüvegen keresztül tudom szemlélni a munkahelyemet), ott sem derül ki feltétlenül, hogy ki miben jó. Remek a tehetségfejlesztés az iskolában, a gyerekek ott és úgy bontakoznak ki, ahogy szeretnének. De mi van a felnőttekkel? Ki tudja, ők miben jók? A tanításon, az informatikusságon, a titkári dolgokon, a könyvtárosságon vagy akár az igazgatói dolgokon túl. Kit mi érdekel, ki miben teljesedik ki (még)?

A nagyszerű az, hogy ma volt lehetősége mindenkinek, hogy megmutassa a rejtett fiókjában lapuló titkos tudományának egyik darabját, vagy akár receptjét. Vagy bármit, amivel úgy érezte, hozzá tud járulni a közösséghez. Állandóan felvetődik sulin belül is, hogy miből is áll a mi közösségünk. Hát, én nem tudom definiálni, de hogy ma nagyon éreztem, az biztos.

Én könyvbemutatót tartottam. Bemutatandó könyv nélkül, mert a hivatalos megjelenés május végén lesz, az SM világnapon. Csak kinyomtattam a borítót, pár oldalt, hogy megmutassam, felolvashassak és reggel vettem 10 mini kakaós csigát meg csináltam 10 könyvjelzőt, hogy egy kis meglepivel várjam a nagyérdeműt. 9-en regisztráltak az internetes űrlap szerint, gondoltam, hátha betéved még egy ember rajtuk kívül,ezért  mindenből 10 lesz, az a kerek, az a biztos. Igen, igazam lett, volt, aki regisztráció nélkül jött: kb. 10-en. Összesen 20-an lehettünk! 20 szempár figyelt engem. Kedves, bíztató szempárok, de én be voltam tojva. Iszonyúan izgultam. Valahogy csak elkezdtem, felolvasásnál megcsuklott, remegett a hangom, a kezeimet összevissza tördeltem, vagy szamárfület hajtogattam a papíroknak az ölemben. De a figyelem töretlen maradt végig: érdeklődtek, kérdeztek, borzasztó cuki volt mindenki. Egyszerűen éreztem, ahogy a sok szeretet középen összecsap egy örvényben és magába szippant.

20 percesre terveztem, egy órás lett. Azóta folyamatosan kapom a visszajelzéseket (személyesen, e-mailben), hogy mennyire tetszett nekik (pedig nem is kapott mindenki meglepit). Rengetegen most ismerhették meg jobban,egy olyan oldalamat, ami nincs előtérben folyton, egy olyan részemet, ami egy rejtett fiók titka, az álmomat, a vágyaimat, azt amilyen akkor vagyok, mikor azt csinálom, amiért rajongok: írok. Azt, aki a felszíni többé-kevésbé egészségesnek tűnő nő mellett vagyok: SM-beteg, azt, aki mindig és mindenhol, olykor kínosan sokszor vagyok: őszinte.

Nagyon jó volt megmutatni magamból ezt a kis szeletet is, irtó nagy öröm, hogy így, ennyire pozitívan fogadták a szavaimat (még akkor is, ha megcsuklott a hangom).

A könyvbemutató után persze még kipróbáltam, megnéztem, meghallgattam olyan dolgokat is, amiket mások nyújtottak magukból. És hú és ha! Olyasmit adtak, amit mindennél többre értékelek: élményt. Felmentem a suli tetejére. Imádom a magasságot (Norbert barátom jól le is szúrt: Mit kerestél egy tetőn?! Noooormális vagy? A tető veszélyes! Átdöföd a karod egy kerítéssel, ahogy szoktad), meg a repülést (mondjuk siklóernyőzés a tetőről: ah de jó lenne!), ezektől érzem magam a legszabadabbnak.

Persze itthon kidőltem, mint egy gyerek, aki egész nap játszott. Nagyon klassz volt ez a nap! Furcsát mondok (megint): jó volt ez a hétfő!

Nem tudsz felkészülni arra, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Bármennyire is megtervezett, kiszámíthatónak tűnő az adott dolog, nem lehet. Bármelyik pillanatban történhet minden úgy, ahogy eltervezted és épp ellenkezőleg is. Nincs szabályszerűség, vagy ha van, akkor az a hétköznapi értelemnél magasabb szintű. Univerzális.

Vasárnap volt, a kedvenc napom, amikor megáll az idő és minden lelassul, amikor van időd felfogni, hogy hol vagy és mit csinálsz. Amikor nem is kell semmit csinálni, mert mindenféle tevékenység nélkül is gyönyörű ez a nap. Amikor boldogan henyélhetsz. Szóval vasárnap volt, sütött a nap, csicseregtek a madarak (klasszik), az emberek arcán is megjelent már egy-egy kisimult mosoly. Végre tavaszodik!

A kiadóval nemrég arról beszéltem, hogy kéne egy profilkép a könyv hátsó borítójára rólam. Próbáltam lebeszélni róla, mert én, mint olvasó nem szeretem, ha „megmondják”, hogy képzeljek el valakit, és ez főleg akkor nyer értelmet, ha igaz történetről van szó. Magamról írok, tehát nem jó, ha látnak, mert így megfosztom őket attól a szabadságtól, hogy olyannak képzeljenek el, amilyennek akarnak.  Tulajdonképpen igazat adott nekem a kiadó, de mégis kell a kép. „Jó, de nem akarok olyan unalmas, sablon portrét, látszódjon a képen, hogy élek. Hogy nem leültettek egy székre, elmondták nyolcvanszor, hogy mosolyogjak, vagy most repül a kismadár, aztán agyon fotosopolják a képet úgy, hogy magamra se ismerek, hanem tényleg én legyek a fotón, úgy, ahogy vagyok.” „Jó”- válaszolta.

Egy rövid vadasparki séta és egy forró, bazsalikomos paradicsomleves után, átbaktattam a Margit hídon, befordultam a Margitszigetre, hogy megvárjam jóapámat, akit megkértem, hogy készítsen rólam fotókat. És most eszembe jut az a német film… A lé meg a Lola. Ahol többféle kimenetelét is bemutatják ugyanannak a szituációnak, aztán a néző döntése, melyiket választja. Na, ha ebből a vasárnapból ilyen jellegű film készülne, ez lenne az a pont, ahová visszatekernénk a szalagot, ez lenne a kezdőkép: a szigeten várom apámat.

Visszagondolva, annyi pillanat lett volna megállni, visszafordulni, hazamenni, elfelejteni az egészet. Apám szinte rögtön csinált egy tök jó képet. Azért még mászkáltunk, hátha akad valami izgi helyszín, ahol még jobb képet lehet lőni. Fotózott a játszótéren és úton-útfélen, míg végül elérkeztünk a Holdudvar tövébe, ahol egy érdekes installációra lettünk figyelmesek: A kapu tetején biciklik csavarodtak, követve a bejárat ívét, az udvarban szivárvány volt a falra festve, azt romkocsmaszerű tárgyak vették körbe, az egész egy kedves káosz volt.

-          Szerintem ilyen háttérre gondoltál – mondta apám, és egyetértettem vele. Ez egy klassz színtér!

Odaálltam a kapu elé a nagy zsebes, katonai színű kabátomban és a rózsaszín körsálammal, mosolyogtam és elkészült a fotó.

-          Jó lett. Most már mehetünk, gyere! – mondta apám.

-          Várj, még egyet! Felmászok a kerítésre (egy padkára, ami megemeli a kerítést), hogy közelebb legyek a bicikliívhez.

Apám leokézta. A kerítés tetején 7-8 centis vas tüskék sorakoztak. Én áttettem a bal kezem a kerítés túloldalára, mintegy átkarolva azt. Majd, mikor le akartam szállni (és most visszapörgetjük a filmet: átemeltem a bal kezem a kerítésen, leugrottam a padkáról, megnéztem a képet és ettünk egy lángost a közeli bódénál, majd kacagva bringóhintóztunk egyet.), átemelés közben beakadt a kabátom ujja a tüskébe, én rántottam egyet rajta ösztönösen, de éreztem, hogy akkorra már valami a húsom közepéig hatol a karomba. Hirtelen az az érzésem lett, hogy én vagyok az a pulykacomb, amit a vasárnapi ebédhez készítenek a háziasszonyok. Bár egy cseppet sem fájt, inkább olyan volt, mint egy tűszúrás a vérvételnél, tudtam, hogy valami történt, még ha elég elhomályosodottan is érzékeltem mindezt az agyammal. Ahogy leszálltam a kerítésről, levettem a kabátom, a pulcsim, hogy megnézzem, mekkora a karcolás. Reméltem, hogy karcolás, pedig pontosan emlékeztem rá, hogy mélyen a karomba fúródott a tüske.

-          Jézusom! – kiáltott fel apám, mikor meglátta, hogy egy véres, cafatos mély kráterféle tátong a könyököm környékén a belső karomban.

-          Úristen, apa! – rémüldöztem én is, és nem értettem, hogy lehet, hogy nem ájulok el.

Apám szalvétákat kért a közeli lángosos bódéból, azokat szorítottam a sebre, miközben a kocsihoz sétáltunk. Kicsit pánikoltam, de kábé csak azért, mert egy ilyen helyzetben nem normális nyugodtnak maradni, de nem fájt semmi, csak egy véres lyuk volt a karomon.

Ügyeletre mentünk, ahol úristeneztek, én meg azon izgultam, csípni fog-e a fertőtlenítő. Semmilyen fájdalmat nem éreztem, valami miatt izgulnom kellett. Az ügyeletesek elküldtek a Honvéd kórházba, ahol úgy öt órát kellett várnom, míg műtőasztalra kerültem. Mint a kórházas filmekben! A műtős fickón mintás műtős sapka volt, a rádióból vicces 1980-as évek beli zene szólt. A műtőasztalon fekve a bal kezemet ki kellett raknom oldalra, a lyukat benne jó alaposan letisztították. Csak akkor néztem a kezemre, mikor kérték, hogy emeljem föl. Hatalmas, fekete lyuk, amiből csöpög a vér, ijesztő volt. Amikor megtudtam, hogy összevarrják, inkább hazamentem volna lyukas kézzel. Bár mindenki azt mondta, aki már átesett ilyesmin, hogy nem fáj, nem hittem nekik.

Tulajdonképpen az agyammal generálom a félelmeket, s a fájdalmat is. Ó, mily bölcsességek! De tényleg! Fájnia kellett volna, ahogy a kerítés vas tüskéje a húsomba fúródik, de mivel nem készültem rá, nem volt időm felfogni, fájdalmat se éreztem. Ha valaki azt mondaná, most beléd döfök egy vas rudat, már a gondolatba is belehalnék. Mert felkészülnék rá. Az összefoltozásra is volt időm felkészülni azalatt az 5 óra alatt, míg arra vártam, hogy sorra kerüljek.

Két tűszúrást éreztem az egész varrásból, amikor belém eresztették a lidokaint, azon kívül semmit. Elképzeltem az öltéseket, amivel a doki operál, az irányt, a csomókat. 15 perc lehetett az egész. Bekötötték, és 10 nap múlva (már csak 7) kiszedik a varratot.

Ha visszatekernénk a filmet a pillanathoz, mikor a tüske átdöfi a húsom, és leforgatnánk úgy, hogy ütőeret ér a tüske, vagy idegeket vág el, vagy telemegy rozsdás darabokkal a seb, végződhetne halállal is.

De valamiért szeretnek engem „odafent”. Se vénát, se ideget nem bántott a tüske, a seb egész tiszta volt. Mázli, hogy volt rajtam kabát és pulcsi.

A képen tényleg az látszódik, amit akartam, hogy látszódjon: élek.

Ahogy Norbert mondja: legalább már tudjuk, hogy hús-vér ember vagy.

- Te ki vagy? 

- Szia, engem Hannának hívnak!

- És mit csinálsz itt?

Egészen váratlanul „támadott le” a kérdéseivel egy 7 éves kislány az iskola mosdójában. A beszélgetés még folytatódott, és körülbelül egy vallatáshoz tudnám hasonlítani a helyzetet. Annak a tudatában válaszoltam a kérdéseire, hogy sejtettem, különben sosem enged ki a mosódból, de talán még a kéztörlőig sem. Szúrós tekintettel, összefont karokkal nézett rám, és várta, hogy őszintén „kitálaljak”.

Naponta futok össze gyerekekkel, a kicsik a legjobbak: belőlük olyan ösztönszerűen buggyan ki minden kérdés, amit a nagyok már elfelejtenek. Kiskamaszként már elkezdik megtanulni a szabályokat, a korlátokat, hogy nem eshet neki egy embernek csak úgy hűbelebalázs módjára. Előbb körbe kell köríteni, és később, 18 év felett már udvarias kásakerülgetés következik. A kamaszokkal nehéz. Persze, mert már nem őszintén, zsigerből viselkednek úgy, ahogy. Már frusztrálja őket a szabályrendszer. Ha el akarnak érni valamit, akkor előre kell gondolkozniuk, tervezniük, hogyan kell megszólítani ahhoz valakit, hogy elérje a célját, mit kell neki mondani. Elkezdődik a taktikázás. És még ha nem is akarják a felnőttek, hogy a gyerek taktikázzon, még ha azt is akarják, hogy őszinte legyen, nem lesz. Vagy nem úgy, mint 7 évesen. Kicsiként még ismeretlen fogalom a szégyenérzet és magától értetődő a jó és a rossz közötti különbség. Még minden tök világos. De azzal együtt, hogy a fekete és fehér közé belépnek az árnyalatok és a színek, és már semmi sem lesz olyan egyértelmű - és ez nem baj-, eltűnik a zsigeri őszinteség – és ez baj!

Fotó: globalpost

Ahogy beléptem a munka világába szembesülnöm kellett azzal, hogy ha őszinte vagyok és kapásból kimondom, amit gondolok, udvariatlannak tartanak. Ezért elkezdtem használni a körbekörítést, és gyanakodni arra, hogy autista vagyok, ugyanis tök esetlen voltam az udvarias rizsázásban (a mai napig az vagyok, jegyezném meg). Mindig is szerettem a hivatalos stílust, a hivatalos leveleket, de sosem bírtam a felesleges köröket, a jópofizást. Mindig azt számoltam, mennyi időt megspóroltam volna, ha ezeket a „muszáj kifejezéseket” kihagyom a mondandómból és megkérdezem, elmondom, amit akarok. Csak úgy: bele a másik képébe. Ahogy a gyerekek csinálják.

A sokéves munkatapasztalatom alatt megtanultam: ha valamit akarok, ahhoz smúzolni kell. Aki jól csinálja, annál észre sem veszed, hogy smúzol. Kedvesnek tűnik, jól kommunikál, de érdek hajtja. Aki meg rosszul csinálja… na, az vagyok én. Én csak kimondom, amit meg akarok kérdezni, amit el akarok mondani. Nem vagyok udvariatlan, de képtelen vagyok burkoltan fogalmazni.

Nemrég majdnem kihúztam a könyv egyik részét. Ami szerintem olyan ciki, hogy az nem tűri a nyomdafestéket. (Mondom ezt abban a korban, amikor minden szenny nyomtatásba kerülhet.)

Szóval, gondoltam, itt az utolsó esély arra, hogy kihúzzam, meg nem történté tegyem, titokban tartsam, körülírjam.

Nem húztam ki, nem írtam körül. 

Nem tettem meg, mert néha mindenkinek ki kell lépnie a komfortzónájából és el kell tudnia képzelni, hogy milyen az, amikor ilyesmi történik az emberrel. Leírtam, ott marad.

Elmondom őszintén. Nem akarok újra olyan frusztrált lenni, mint kamaszként, mert nem merek őszinte lenni. De, merek.

"Nekem ennyi kell és semmi más
Az összes többi csak a ráadás " :)

Van még egy dolog, ami a szerencséseknek könnyen megy, én meg szerencsétlen vagyok.

A jóság. Jónak lenni akkor, amikor már ismered a színeket és az árnyalatokat, és nem egyértelmű, hogy ki a gonosz és ki a jó. Amikor már túlvagy a tündérmeséken. Ez is olyan, mint a kamaszkor, amikor titkon azon szenvedsz, nagyon mélyen, legbelül, a szíved környéken, ahol a lelked van, hogy nem lehetsz őszinte: amikor nem lehetsz mindig jó. Egyszer megteszel valamit, amit érzel, hogy nem kellett volna, ártasz vele valakinek, semmiség az egész, de mégis rossz érzés. Aztán esetleg, véletlenül megismétled: pletykálsz, rosszindulatú vagy, cserbenhagyod a barátaidat, irigy vagy kevély vagy. Szóval, a 7 főbűnből elkövetsz párat. Nem komolyakat, de mégis. Még ha nem is vagy vallásos, akkor is érzed a lelkednél a nyomást.

Bevallom: sokszor voltam nem jó. Ilyenkor általában külső szemmel nézem magam, és értetlenkedm: ezt tényleg én tettem? Hogy lehetek ilyen!

A Junkies-szám jut eszembe: „Lakik bennem egy kisördög…”.

Nem állítom, hogy nincs hová (vissza)fejlődnöm, de az biztos, hogy már csak jó akarok lenni. Jó és őszinte, mint egy 7 éves.

"Rendeld meg előre – legyen a Tiéd „Hanna blogja”!

Nemrégiben rátaláltam Hannára. Vagyis előbb rám talált Vanda, a könyvével. A Hanna blogjával, amit a 86. Ünnepi Könyvhéten(2015. június 4-8.) kívánunk bemutatni. A 272 oldalasra tervezett könyv bolti ára 2900 Ft lesz. Most előrendeléssel, 50% előleggel nemcsak több, mint 30% kedvezményt kaphatsz, hanem egy dedikált példányt is.

Tehát: 1.000 Ft előleg + 1.000 Ft utólag = Hanna blogja.

A Minerva Kiadó vezetőjeként felelősséggel kijelenthetem, hogy Nikodém Vanda jelenleg az egyik legtehetségesebb és legígéretesebb író palánta Magyarországon. Könyve felér egy 200-as erősségre feltekert defibrillátorral.

Biztonsági öveket bekötni, álljon itt a szerző előszava:

Nem vagyok Hanna.

Hanna az én Esti Kornélom bizonyos értelemben. A másik személyiségem, a sclerosisos részem.

Nem vagyok skizofrén.

2010-ben megkeresett egy újságíró, hogy írna a történetemről egy cikket az állandó rovatába (ami amúgy vidám, vicces családtörténetekkel vált népszerűvé).

‒ Persze megváltoztatnám a neved, mondjuk Verára ‒ mondta.

‒ Neee! – szakadt ki belőlem udvariatlanul. Egyszer írtam egy sztorit, amiben a nem kedvelt szereplőt hívták Verának.

‒ Jó, jó – mosolygott a telefon túloldalán az újságíró.

‒ Legyek inkább Hanna, az tetszik.

Így lettem Hanna. Ennek leginkább akkor örültem, mikor elkezdtem újságíróként dolgozni annál a magazinnál, amelyikben megjelent ez a cikk. Nem akartam, hogy én legyek a sclerosisos újságíró. Azt se akartam, hogy minden ismerősöm tudja, SM-es vagyok. Úgy akartam cikkeket írni, hogy senkinek ne jusson az eszébe: ez az a sclerosisos lány, tudod.

Nem akartam, hogy sajnáljanak, ítéletet mondjanak, pletykáljanak, ezért felvettem a Hanna nevet, és egészen a részemmé vált.

Vanda vagyok, nem Hanna, de Hanna a részem. Talán nem mertem volna minden cikis, kínos, megalázó helyzetről ennyire őszintén írni, a kapcsolatfüggőségnek tűnő párkapcsolati kálváriámról ilyen nyíltan beszámolni. Hadoválni.

És nem utolsó sorban: borzasztó nehéz volt az elején elfogadnom, hogy én, Vanda, sclerosisos vagyok. Ezért inkább Hanna lett sclerosisos.

Az előfizetés részleteiről és az előleg befizetésének lehetőségeiről a honlapunkon: www.minervakiado.hu tájékozódhatsz, a Könyveink/Előkészületben menüpont alatt.

Dési Péter kiadóvezető

0630 -9330-154

interdp@t-online.hu "

Persze nekem is írhattok e-mailt a hanna.blogol@gmail.com-ra, vagy facebookon. Írjátok meg a neveteket, hogy mit írjak a könyvbe és mindent, amit fontosnak tartotok! 

Sáros, esős, lucskos vasárnap volt. Szürke. Valahogy nem vagyok már kibékülve a téllel, legszívesebben a földgolyó valamelyik mediterrán csücskén lustálkodnám végig a telet. Ahol bágyadt szellő kócolja a hajam és egy – természetéből adódóan – erőtlen ponyvát olvasok hason.

Az óceánparton.

Fürdőruhában.

Mint a Ramona (vagy mi a szösz) negédes-romantikus köteteiben a főhős, pont úgy – álmodozom, miközben a körúton majdnem rám fröcsköli egy autó a szutykot.

Ha már nincs óceán, legalább mozi van. Csekély vigasz, persze, de épp most volt a Stephen Hawking-film premierje, úgyhogy moziba megyünk. A Kutya meg én.

Mostanában elég felkapott dolog lett mozgássérültekről filmet forgatni. Nem tudom, hogy ez növelte-e a toleranciát az egészségesekben? Remélem, igen.

Eddig egyik film sem akasztott ki. Átéreztem, sajnáltam, de nem fordultam el, mint mondjuk a horrorfilmeknél, ha megláttam egy kerekes székest. Sokan nem bírják az sm betegek közül, arra gondolnak, ők is kerülhetnek ilyen helyzetbe. Nem akarják látni a jövőt, fáj. Megértem, de engem ezek a filmek nem rémisztenek. Egy egészségesnél ez természetes: csak egy film, egy betegnél a félelme kivetülése a vászonra.

Jó film, Oscar-díjra is jelölték (ha ez bárhogy alátámasztaná az előző állításom), megcsillan benne egy ici-picit a szenvedés is: testi és lelki. Annyira nem, hogy elhiggyem. Egyetlen mondatban sűrűsödik össze a fájdalom, miközben persze végig egyértelmű, hogy imádják egymást a feleségével.. Egyetlen egyben, a végén, amikor a feleség sírva mondja: Én szerettelek, de úgy volt, hogy csak 2 év lesz.

Amit nagyon jól hoz (azon kívül, hogy elképesztően jól alakítja a magatehetetlen mozgássérültet) Eddie Redmayne (Stephen Hawking), az életösztön. Egyetlen egy dolgot akar rövid kétségbeesése után: élni. Mindenáron élni és gondolkozni. Persze nem keveset segít neki ebben az elhatározásban barátnője, későbbi felesége. A film tele van poénokkal, a jókedv az életösztönnel jön. Járulékos adalékanyag. Amikor az életösztön felülkerekedik, onnantól már nem meglepő, hogy professzor és három gyerek nemzője lesz. Onnantól már mindegy, hogy az idő merre halad és honnan ered, bármelyik elméletét be tudja bizonyítani.

Azon gondolkozik, amin én is: honnan jövünk, hová tartunk és van-e valami átfogó, magyarázó elmélet mindarra, ami van, létezik-e Isten.

Csak én nem vagyok kozmológus. Se matematika, fizika észlény (sőt!), se professzor, az angol királynővel se találkoztam, és lovagi érdemrenddel sem kínáltak meg.

Ültem a moziban középen, a sor közepén és arra gondoltam, látva, ahogy elektromos székkel, szinte beszédképtelenül bohóckodik a kölykeivel Hawking, hogy basszus, tudok járni, tudok beszélni, az agyam működik, kíváncsi vagyok a világra (szerintem egészen addig, míg kíváncsi vagy, élni akarsz. És mellesleg fiatal maradsz, szóval a kíváncsiság az örök élet titka, az életelixír, csak szólok.). 

A moziteremből kifelé sétálva arra gondoltam, míg a kabátomat vettem föl, hogy ne fagyjak meg a mínuszokban, hogy nem rinyálhatok soha többet! Sem a betegségem miatt (ami nem látszódik), sem a mediterrán éghajlat hiánya miatt, sem a pénz miatt, semmi miatt. Meg arra, hogy én is profi akarok lenni valamiben, mint Hawking. Mondjuk, az tuti, hogy nem a fizikában!