itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Utálatos hétfő

2013. március 04. - Printempsfille

Garfield utálja a hétfőt. Én is. A vasárnap a kedvenc napom, amihez hozzájárul, de nem okozója az a tény, hogy mostanában az egyetlen abszolút szabad napom a héten. A vasárnap egyetlen kiküszöbölhetetlen hibája, hogy hétfő követi.

Még 17 évesen (ha jól emlékszem), írtam egy novellát: A hét hatodik napja. Choux de Bruxelles (Kelbimbó) úr a főszereplője, aki kis munkásember (Kafkán és Gogolon nőttem föl), kicsit hóbortos, kicsit kényszeres, kicsit bolond, szocializálódni nem képes, különc figura, akinek minden napja ugyanolyan. Nem bírja a változást, kicsit autista, képtelen megérteni a világ szabályait, alkalmazkodni is csak úgy ímmel-ámmal tud hozzájuk. Choux de Bruxelles úr egyedül fákat szeret rajzolni. Hétköznapjait egy nyomdában tölti szalagmunkásként, otthon viszont fákat rajzol. Szélben, szélcsendben, télen, tavasszal, viharban… Nem rajzol jól, de ezt persze képtelen felismerni. Berögzült szokása, hogy minden nap vesz egy újságot (még van egy pár, de ezekre most nem térnék ki). A pénteki újságban meglát egy rajzverseny-kiírást, amire azonnal lázasan elkezd készülni, a verseny másnap, szombaton esedékes. Csakhogy, átalussza a szombatot és erre csak vasárnap jön rá, mikor is őrületéhez mérten és híven meghal szomorúságában a lángoló fái között (a rajzokat elégeti). Az alap ötlet az volt, hogy milyen lenne, ha a hét egyik napja megszűnne, eltűnne? Mi minden változna meg, mi minden módosulni, mi minden lenne visszafordíthatatlan? Persze ezzel az ötlettel már eljátszottak páran, tudom. Mert milyen lenne egy hét keddi kezdéssel? Hisz, akkor is elkezdődne a hét, persze, de vajon át tudná-e venni a hétfő sorsdöntő feladatait egy mezei kedd? Nem hiszem! Mindenesetre, én mégis úgy gondolom- főleg ma-, hogy a hétfő nyugodtan eltűnhetne! Gondolom, mondanom sem kell, hogy Kelbimbó urat magamról mintáztam…

grfield.jpg

A tél veszett hosszú volt. Fél év tél és kiborulok. Fény nélküliség! Egy havi tél is megtenné! Sokat kell keresnem, hogy télen valami mediterrán teraszon sütkérezhessek!

A realitás és az képzelet filmekbe illő módon keveredik nálam. Azt hiszem. Biztosan nem állíthatom, mert én realitásnak érzékelem azt, ami mások szerint egyértelműen nem történt meg. Egy ideig kapálódzom, aztán rájuk hagyom, mert mi van, ha igazuk van? Addigra általában mindenkit vérig sértek. Utólagosan is lehet magyarázkodni, csak ha sokszor játszod el, nem hogy hiteles nem lesz, hanem megbocsátható sem. Nem zárom önön véleményemet börtönbe, ha nem adom meg magamnak a vélemény változtatás jogát? Hogy mást gondoljak a következő pillanatban, mint előtte? Szokták mondani, hogy a családját nem választja meg az ember, azt kapja, a barátait viszont ő választja. Én mindkettővel prímán jártam! Őszintén szólva, nem tudom megérteni, hogy nem dobott már ki anyám, mikor hatszázadszorra költöztem haza, hogy nem tagadott még ki apám, hogy beszélhet még velem öcsém (ez azért rapszodikus) és hogy nem távolodott el még minden barátom tőlem (azért páran kidőltek). Kata barátnőmmel többször teátrálisan szakítottam. Hiányoztam neki (és nekem is ő), szóval, kibékültünk. Krisztiékkel borzalmas voltam: előítélete, programokat lemondó, meg nem értő, lefitymáló, hisztis. Ez sem elég. Maradnak. Ten szerint azért veszek össze mindenkivel, mert éreznem kell, hogy bármi áron kellek, ezzel növelem az egómat. Generálom az egó növesztést. Lekéstem az aqua fitnesst is. Ez a hétfő!

small_kori.jpg

Bezzeg tegnap, a csodás vasárnapon! Görkorcsolyáztam. Vagyis imitáltam. Vagyis görkorcsolyáztam. Ten hátrafelé szaladt, miközben fogta a kezem. Szaladt, mert repesztettem! De ahogy távolodott és egyre kevésbé fogta a kezem vagy el is engedte, mint egy igazi gyerek: kétségbe estem. Pedig az se lett volna baj, ha elesek, tetőtől talpig védőfelszerelés volta rajtam. Az emberek kedvesen megmosolyogtak és elismerő pillantásokkal jutalmazták Tent, amiért segít a szerencsétlen betoji nőjén. Olyan hihetetlen para van bennem! Nem hiszem el, hogy képes vagyok rá! A korizást remekbe szabottan ment, mikor nem voltam beteg, cikázva suhantam, kisebb akadályokat páros lábbal ugrottam át. És most se menne kevésbé rosszul, ez biztos, a hozzáállásommal van a baj. Ahogy az élet egyéb területét nézve is.

Kata mondja mindig, hogy kishitű vagyok. – Bízz már magadban: okos, ügyes, szép nő vagy! És hülye, persze!

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr315116919

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.