itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Fekete hattyú-bárány

2013. április 26. - Printempsfille

 

Megnéztem a Fekete Hattyút. Régóta terveztem. A sztori remek, a kivitelezés nekem kevésbé tetszett. De csak mert klasszisokkal jobb meghasadás játékokat láttam már. Valami hiányzott. Az a bizonyos plusz.

blackswan.jpg

Szeretethiányom van. Bőgök. Hagyd már abba, te idióta! Hirtelen ideges leszek, veszekszem. Az élő fába is belekötök.

Meleg van, fáradt vagyok, kimerültem. Szedem a magnéziumot is, mert premenstruációs időszakban állítólag az segít. Mit tudom én! Azért szedem, hátha elhitetem magammal…

Őrjöngök, máskor ok nélkül röhögök. Eszembe jut az ismétlődő kérdés a kórházi tesztről: mennyire változékony a hangulata? Bazira.

Segítőkész, tettre kész, kommunikatív, szociális vagyok. Egy cukorfalat!

cuki.jpg

Két hétig, aztán minden kezdődik előröl. Nem tudom megfékezni. Vagyis még nem jöttem rá, hogy kell. Elementáris erővel vág a falhoz egy láthatatlan erő és megerőszakol. Darabokra tépi a jóságom, földre hajigálja, megtapossa és belém bújik a rossz minden mocskával.

Bennem is ott van az a fekete tollas jószág, de nem akarom, hogy előjöjjön. Senki sem akarja. Fura, mert azt hiszem, én irányítom magam, de úgy tekintek önmagamra, mint egy idegen, nem kívánatos hisztériára. Abban a másik két hétben. Nem akarok az lenni, de nem tudok felkészülni rá, elzavarni (tökön rúgni az erőszakoskodó láthatatlant), csak állok, és tűrök. Egy nap alatt képes vagyok mindent megváltoztatni. Általában csak egy nap a kritikus. A többi tűrhető. De abban az egy napban mindent tönkreteszek.  Hogy várhatnám el másoktól, hogy tudjanak kezelni, ha én se tudom magamat? Kell, hogy legyen egy ember, aki képes erre!

pokok.jpg

Néha hallucinálok, azt hiszem. Olyasmi ez, mint amikor erős fájdalmat éreztem a mellkasomon és valami szellemszerű a túlvilágra csábított. Valószínűleg azért vannak a „hallucinációk”, mert a bal szememre alig látok. Nem veszem észre, ha valami balról közeledik, illetve nem tudom feltétlenül azonnal kivenni a körvonalaiból a teljes alakot. Főleg sötétben, persze. Sétálok éjjel az utcán (buliba vagy ilyesmi) és összerándulok, mert azt hiszem, el akarnak ütni, vagy lúdbőrözöm, mert szent meggyőződésem, hogy hátulról megkéselnek. Érzem a hideg acélt a bőröm alatt (mintha már túlestem volna egy késelésen). Megfordulok, nincs mögöttem senki. Mindenhol csak a csend és a sötét van, más nem. Máskor azt hiszem, bogarakat látok, ahogy felmásznak a falon és ellepik a szobát, pillanatok alatt kitisztítom a fejem: nincs ott semmi. Ijesztő! Ugyanakkor érdekes is, hogy mire képes az agy.

Nemrég voltunk Plitvicében, Horvátországban. Az egy meseország, egy álomszép hely! Zubognak a különböző nagyságú vízesések, friss levegőben kacskaringózol a pallókon. Nyolc órát sétáltam a nemzeti parkban. Több mint 5 kilométert szerintem. Meg se kottyant! Kellemesen elfáradtam, nem, inkább irtóra, de élveztem. Élvezem, hogy bírom a dolgokat, bár igaz, túlzásba viszem. Nagyon sokat vállalok és kezdek az erőm végére érni. Többet időt kell pihenésre szánnom. Jobban kell menedzselnem az életem!

hajmosas_.jpg

Nem kapargatom a lapockám, hogy előcsalogassam a fekete tollast. Sőt, próbálom visszanyomni, vagy megkopasztani. Tűnjön már el! És én majd leboxolom magammal a maradékot. Ahogy egy tisztességes tudathasadásos harcos a saját klubjában!

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr135248830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.