itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

A kyudo és a tökéletesség

2013. október 28. - Printempsfille

A lejátszó listában: Mezzanine. Ez csak egyet jelenthet, nagyon írni akarok valamiről, elmerülni, kizárni a külvilágot.

Valahogy mindig link voltam. Pár nap alatt készültem föl az érettségire. Olyan is lett… Otthagytam a főiskolát. Kétszer. És nem tudok beletörődni a fene rossz természetembe: újra és újra tanulni akarok valamit! Igazság szerint mindenhez érteni szeretnék. Hülyeség, mert így csak belekapok a dolgokba, tudom. És mégsem. Ami  érdekel, arra figyelek, megjegyzem, megfeszítés nélkül csinálom (hogy ezzel a csúnya szóval éljek). Akkor boldog vagyok a ténytől, hogy azzal foglalkozhatok, amivel akarok. Legyen az az elképesztő örömöt, magamon kívüliség élményét nyújtó írás, a hat órán keresztül gyakorolt 3D grafika, a számomra egyszerűen csak titkosírásként definiált, izgi programozás, weblap-készítés, videóvágás, gyöngyfűzés, lovaglás.

Vagy az íjászat.

A világ számomra olyan, mint egy Bezire-görbe: kedvem szerint alakítom, formálom, változtatom. Deformálom. Ez nem valami különleges szupererő vagy az egyéniségem része. Nem hiszek az egyéniségben. Szerintem egy DNS-gombócok vagyunk, amit jól összegyurmáztak, aztán old meg, hogy ne legyél massza megint. Erről az elképzelésemről – bár lehet, ő másképp gondolja már, nem tudom- az első komoly és hatalmas szerelmem, Yarof tehet. Ő ugyanis realista volt. Én idealista, ő realista, ez így van rendjén. Mivel épp abban az igen érzékeny időszakban találkoztunk, mikor még az ember személyisége formálódik, sőt, tulajdonképpen szivacsként issza a szavakat, mondatok amúgy is, nem még ha szerelmes, mint a nagyágyú, szóval tinédzserként, könnyen hatással tudott rám lenni a tudományos szemléletével. Na jó, ez így túl modoros, igazából odavoltam az eszéért. Egy férfi legnagyobb szexepilje az esze!

Amikor belépek a Dojoba (valójában egy tornaterem átszellemülve), akkor nem is magasztos érzelmek kerítenek hatalmukba, hanem a szeretet. Ez nem egy kimért közeg, nem sznobok, bár maga a Kyudo –ahogy az egyik társam frappánsan megfogalmazta- ego sport. Nevetünk, sütizünk és fejlődünk. És lövünk. A felszerelés (ruházat, kesztyű, íj) a személyre szabott igények és különleges eljárások miatt nagyon drága. Én még mindig a pénztárca kímélő megoldásnál maradtam. Amúgy sem azért vagyok ott, hogy külsőségekre adjak, hanem azért, mert szeretek lőni. Előbb-utóbb, persze, muszáj lesz a külsőségekre is adni.

Eleinte egész közelről lövünk egy „céltáblára”, majd, ahogy fejlődünk, fél távra. Végül egész távra.

Amikor először odaállítottak a fél távra, megjelent az, amivel eddig nem szembesültem, a konkrét célpont, a mato. Kicsiben. A táv is kisebb, a célpont is, logikus.

mat.jpgMato (via Pinterest)

Be voltam tojva: nem tudok célozni, nekem nem úgy funkcionál a bal szemem, alig látok vele, kérem. De nem mondtam, csak a második lövésnél és majdnem sírtam (olyan vagyok, mint egy várandós nő, komolyan!) Nem szeretem, mikor emlékeztetnek vagy emlékeztetem magam arra, hogy nem vagyok ugyanolyan, mint mások. Arra, hogy selejt vagyok. Hogy félszemű vagyok, furán járok és a többi.

-          Akkor máshogy célzol majd, oké?- kérdezte az edzőm, mintha megérezte volna, hogy elkeseredtem.

-          Oké.

Koncentráltam, figyeltem minden egyes, jól megkomponált, jelentőséggel átitatott mozdulatomat, céloztam és BAMM: a vesző a mato közepébe állt.

mato.jpg(via Pinterest)

Természetesen rengeteg mindent kellett kijavítani a tartásomon, de az az érzés!

Leginkább az extázishoz tudnám hasonlítani. Ott állok szemben a matoval, izgulok, olyan izgalom kerít hatalmába, ami egyben bizsergető, jól eső: adrenalin. Felemelem, leengedem, célzok, kihozom, megfeszítem, megcsavarom és a vessző erőteljesen, megállíthatatlanul  suhan a közepe felé. És ott van, benne van. A közepében. Én csináltam! Az egész olyan volt, mint egy orgazmus, sose fogom elfelejteni azt a pillanatot.

 

Alapvetően jó ember vagyok. Nagyon jó. De tudok felelőtlen lenni, tudok gonoszkodni. Ilyenkor figyelmeztetem magam, és megpróbálok javítani a hibámon. Olykor nem akarom, mégis megbántom anyut, a barátnőmet, a barátaimat, a tesómat, máskor fittyet hányok a következményekre, aztán észhez térek és megpróbálok helyrehozni mindent. Ez az én engesztelő napom, hetem, hónapom…

 

Mindig tökéletes akartam lenni, de valahogy sosem sikerült. Nahát, hogy mik vannak! Sőt, egy ideig komolyan gondoltam, hogy ez lehetséges elérni a tökéletességet, de igzából ezért nem sokat tettem, csak vártam a sült galambot.

 

Voltak kisebb-nagyobb lázadásim saját magammal is, de alapvetően zseniális kis embernek, gyurmának tartottam magam. Aztán elvesztettem a fél szememre a látásom, lebénultam, majd furcsán kezdtem járni és rá kellett jönnöm (elég erős szembesítés volt azért!), hogy nem vagyok olyan zseniális emberke. Rengeteg harag, csalódottság, szomorúság tört felszínre. Egy perc erejéig akkor, mikor erre rájöttem. Aztán csak az élni akarás maradt.

WP_20131027_002.jpgTörekvés 

 A legutóbbi edzésen készült rólam egy fotó (fel is töltöm ide), ami azért tetszik nagyon annak ellenére, hogy még mindig fent van kicsit a vállam, mert ott az elszántság, az akarás, az erő a szememben. Mert össze tudok rogyni, tudok nem megfelelően viselkedni, de akkor is erős és jó maradok. Ott mélyén, ahová (sajnos vagy sem) csak keveseknek engedek betekintést.

 

A kyudot bármeddig gyakorlod, sosem leszel tökéletes. Mindig lesz valami, amin javítanod kell: a tartásod, a célzásod, a technikád, az erőd. A kyudo olyan, mint az élet: sosem lehetsz tökéletes benne, de mindig törekedned kell rá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr55603620

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.