itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Mitől lesz izgalmas az SM?

2014. június 15. - Printempsfille

 

 

 

2014. 06. 15.

-          Mitől lesz izgalmas Hanna története, mitől lesz izgalmas az SM?

Ez a kérdés ütötte fel a fejét, mikor szóba került, hogy film is lehetne a sztorimból. Hm. Jó kérdés. Nem vagyok rákos, ami önmagába rejti a mindenki által ismertnek vélt tragédiát, nem vagyok kerekes székes, nem hiányzik egy végtagom sem, nem csak kacsintással tudom kifejezni magam (hál’ isten, mert néha szavakkal is nehezen). Látszólag tök normális vagyok (a szó orvosi értelmében).

Túllépve azon, hogy rengeteg olyan film van, ami egy csepp meglepetést vagy izgalmat nem rejt magában, mégis „a nép zabálja” (gondoljunk csak az óriási nézettségű Jóbarátokra, ahol a semmitmondó történések a kávézó és a lakások között zajlanak), valóban: az SM nem egy tragikus dolog, mégis, ahhoz, hogy eljuss ehhez a gondolathoz (nem tragédia), le kell győzni önmagadat, küzdeni kell, akarni kell (felépülni, élni). Közben folyamatos hullámvölgyek jönnek: amikor azt hiszed, most már rendben vagy, lebénulsz, terhes leszel és szülés után újra kell tanulnod járni (megint), gyógyszert kell váltanod, elhagy a férjed, feleséged, kitagad a családod, kirúgnak a munkahelyedről, mert sokat hibázol, 25 évesen nyugdíjas leszel…

Nemrég megint beiktattunk egy SM találkozót az ifjúsági csoporttal.

sm.jpg

Az egyik lánnyal még évekkel ezelőtt beszélgettem a gyerekvállalásról. Akkor már túl volt egy bénuláson, egy plazmaferezisen, sok gyógyszerváltáson, sok leépülésen és újrakezdésen, és épp a gondolkozásán igyekezett változtatni, mert meggyőződése szerint, már csak ez lehet az akadálya a gyerekvállalásnak. Egy év múlva megszületetett a kislánya. A szülést követő két hét alatt járásképtelenné rosszabbodott az állapota. Nem tudta felemelni a saját lányát, meg se tudott mozdulni. Újra küzdenie kellett (immár nem csak önmagáért, hanem a lányáért is).

Egy másik lány, Lilla Nápolyba megy nászútra augusztusban. Felmennek a Vezúvra. Az utolsó pár száz métert gyalog kell megtenni, ezért a vőlegény azt javasolta, hogy inkább ezt hagyják ki, Lilla nem bírná. Lilla kicsit nehezen megy, fáradékony, mégis az asztalra csapott: augusztusig összeszedem magam, majd meglátod!

vezuv.jpg

Van egy kedvenc boltosunk a közelünkben. Amikor mozdulatlan voltam, ő hozott nekem ebédet, kábé minden nap bemegyünk hozzá vásárolni és beszélgetni.

-  Hanna, eljönnél az egyik rokonomhoz beszélgetni vele? SM-et diagnosztizáltak nála, de nem hajlandó elismerni. Nem tud járni, de meggyőződése, hogy majd a természetgyógyász segít neki és ő nem sclerosisos, csak kimerült idegileg.

Elmentem volna, persze, de a nő hallani sem akar rólam. Ha beszélgetne velem, azzal már kvázi elismerné, hogy beteg, pedig ő NEM az.

Ezt rohadt nehéz belátni! Emlékszem, hogy én is 2 hónapig kitartóan tagadtam, nem akartam, hogy ez legyen a bajom. Úristen, mi lesz velem, jézusom?!

Mostanában volt nálam egy pasi, aki elmét gyógyít, energiát ad. Közismert tény (remélem, már közismert), hogy nem hiszek a hókuszpókuszokban, a babla gyógyászatban, mégis adtam egy esélyt. Magamnak, nem neki. Nyitottabbnak kell lennem- mondogattam.

Biztos rengeteg lelki problémám van, hát hajrá: adj energiát és gyógyíts meg- gondoltam. Érdekes dolgokat mondott a srác, amiket senkitől nem tudhatott, de a végén oda lyukadtunk ki, hogy nekem önmagamat kell meggyógyítanom (mily meglepő!), mert túl elutasító az agyam vagy a lelkem (nem is tudom, melyik), nem akarja, hogy bárki „beszélgessen” vele, ezért mindent „elviccel”. Elképzeltem a lelkem (vagy agyam) egy rosszcsont kölyöknek, ahogy huncutkodik és nevetnem kellett.

250px-Egyszer_volt..._az_élet.jpg

Szóval, maradtam a szokásos módszernél: miniatürizált emberkéket küldök a testembe, hogy gyógyítsanak (mint az Egyszer volt…az élet című rajzfilmben).

Egy hete kábé úgy érzem: semmi bajom, meggyógyultam (önhipnózisban jó vagyok!), és ha ez csak placebo, az se baj.

Még most is javulgatok: a lépcsőkön általában nagyon lassan megyek lefelé, mintha több időbe telne felfogni, hogy talaj van a lábam alatt. Régen hármasával kapkodtam a fokokat fölfelé és volt, hogy öt lépcsőfokot is átugrottam lefelé, ha siettem, most már ilyesmiről szó sem lehet.

Tegnap mégis sikerült szaporábban szedni a fokokat lefelé. Én lepődtem meg a legjobban: nahát, mégis képes vagyok ilyesmire is? Kúl!

Folyton változik minden: bennem és körülöttem. A lényeg – ahogy Mózes mondta mindig -: légy boldog és jól leszel! Slussz.

DSC_0362.jpg

A boldogságomhoz nagyban hozzájárul a munkahelyem. Amióta melóhelyet váltottam (1 éve), érzem, hogy mennyit számít egy közösség, ahol nem feszengsz, nem félsz, nem aggódsz. Ahol kinyílsz, ötletelhetsz. Mert a boldogság mindig kis (vagy kicsinek tűnő) dolgokon múlik.

Ezt az SM-től függetlenül is tudni kéne.

DP, a kiadó igazgatója azt mondta, a nők sokkal jobbak a küzdésben, a férfiak könnyebben feladják, beletörődnek. Igen, a férfiak egy náthába is belehalnak – röhögök. De én ismerek olyanokat, akik szintén küzdenek.

Ha azt az életet akarod élni, amit megálmodtál, nemtől, vallástól, identitástól függetlenül, néha küzdened kell érte.

Ha pedig SM-es vagy, pusztán azért is küzdened kell, hogy élhess.

Ez nem izgalmas, ez igaz.

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr286303624

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.