itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Túl gyorsan élni

2015. január 04. - Printempsfille

Nekem az összes újév kapásból egy merőben új dologgal kezdődik: egy évvel rögtön idősebb leszek, ahogy elhagyjuk december 31-ét. Minden születésnapomon felrémlik, amit apám mondott 40 éves korában: a lelkemben még mindig 17 vagyok.

Számomra egyrészt nagyon nyomasztó volt a tinédzserkor, másrészt őrült jó volt.

Tele voltam olyan kérdésekkel, amire senki nem tudott válaszolni: van-e Isten, mi van a halál után, és mi lesz velem, ha kikerülök az iskolából? Túlságosan lefoglalt a haláltéma, de nem felejtettem el élni, sőt. Habzsoltam az életet, buliztam, züllöttem, tekeregtem (néha egészen unalmas volt iskolában lenni, inkább császkáltam a várban, talán pont az akkor szerzett élményeim miatt szeretem annyira az Utas és holdvilágot.) Általában fiúk társaságában voltam elemis korom óta. A lányok többsége untatott, és ha nem, akkor is csak adagolva tudtam őket értékelni. Nem érdekelt, hogy kell lakkozni a körmünket, vagy hogy mennyire jó pasi a tesiléstanár. Meg az okoskodásokra se voltam mindig vevő: a francia szimbolistákról szóló emelkedett diskurzusok - a gimi folyosóján  - kissé szürreálisnak tűntek. 

en.jpgKilátás a Budai Várból (nem tudok kacsintani)

Akkoriban a várban töltöttünk majdnem minden estét, nem tudtunk betelni vele: egy üveg borral a kezünkben a falon sétáltunk és tudtuk: miénk a világ.

Egyszer felszöktünk a Hilton Hotel tetejére, a tetőre, valamiféle gépházon keresztül az egyik barátommal. Aztán leültünk a tetőn és röhögtünk, széttárt karokkal kiabáltunk, boldogok voltunk.

Ha a várban vagyok, mindig arra gondolok, hogy 17-20 éves vagyok. És mindig süt a nap. Az emlékeimben mindig ragyogó napsütésben sétálunk a vár kőfalán, pedig pontosan emlékszem, hogy olykor bőrig áztam.

Egész fiatalon rájöttem, hogy a ma holnap már tegnap lesz, így minden pillanatot igyekeztem jól bevésni az emlékeimbe, hogy később is ugyanolyannak lássam, mint először. Minden pillanatot igyekeztem megélni, ott lenni teljes valómban. Később ezek az emlékek nemhogy fakultak, jobban kiszínesítettem őket. Mint egy kifestőkönyv, úgy terültek el előttem az emlékeim.

Túl gyorsan éltem. Úgy éreztem, nincs idő vacakolásra, maszatolásra, amit gondoltam, megtettem. Ehhez persze kellettek pajtások is. 2 fiú barátommal fogtuk magunkat és elvonatoztunk Rijekán keresztül Rovinjba. tinik voltunk, nem volt szállásunk, az egyikünknek még útlevele sem. A hálókocsiban állt a füst, mikor benyitott a kalauz, mi meg csak röhögtünk, mikor a papírjainkat kérte. Ott, Rovinjban éreztem először, hogy mekkora szabadság utazni. Ma is érzem azt az álomszerű levegőillatot, ami összemosódik a tengerével. Ez az illat kék és narancssárgás színű.

rovinj.jpgfotó:pinterest.com

 

Eszem ágában sem volt 18 évesen egyetemre menni, és távol állt tőlem, hogy húszonévesen megházasodjak, majd zsinórban szüljem a gyerekeket. Úgy éreztem, mind-mind elvenné tőlem a szabadságomat.

Persze fogalmam sem volt, mit kezdek az óriási szabadságommal.

Örülök, hogy gyorsan éltem: szerettem, csalódtam, lázadtam, züllöttem, utaztam, gondolkoztam.

Örülök, hogy gyorsan éltem, mert most, 30 évesen van mire visszaemlékeznem. Na, jó, szentimentális lettem, egyértelműen öregszem!

Nem beszélve arról, hogy legalább nem úgy ért az sm, hogy jajj-jajj, még nem is éltem, és most már nem is fogok. De-de, nagyon is éltem, és azóta még inkább.

A 30. szülinapom előestéjén, azaz szilveszterkor Quimby-koncerten voltunk a barátnőmmel meg egy gyerekkori barátommal. Annyi mindenre emlékszem Dáviddal kapcsolatban, pedig körülbelül 12 éves koromban láttam utoljára. Aztán pár éve újra felvettük a fonalat. Persze ez már nem olyan intenzív, mint gyerekkorunkban, de azért örülök. Azt gondolom, ha valakit egyszer kedveltem, azt bármikor kedvelem, bármikor visszatérhetünk egymás életébe.

quimby2.jpgQuimby

 

Imádom ezt a bandát. Azért, mert szeretik egymást, azért mert jók, azért, mert gyönyörűek a szövegek, és azért mert Esztergomban hatalmasat tomboltunk a zenéjükre, és ott éreztem először, hogy „azta, 2 órát végig tudok táncolni megállás nélkül, őrjöngve!” Elképesztő öröm volt, bár már jócskán túl voltam a bénulásomon, ez volt az első igazán felszabadító koncertélményem.

Natasa barátnőm a távolból még azt is elintézte, hogy a koncert közepén felköszöntsenek engem a 30. szülinapom alkalmából.

Hogy milyen 30 évesnek lenni és mit fogadok meg 2015-re? Klassz, és semmit. Nem tervezek, hagyom, hogy történjenek a dolgok és megélem az összes pillanatot továbbra is, mert 10 év múlva még mindig 17-nek szeretném érezni magam. Max. 20-nak. 

Kívánom mindenkinek, hogy legyen minden úgy 2015-ben, ahogy. Hogy legyen mindenki boldog, és kívánom magamnak, magunknak, sm betegeknek, hogy 2015-ben fedezzék már föl az sm gyógymódját! B.Ú.É.K.!

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr227039915

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.