itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

A mindenség elméletén túl

2015. január 27. - Printempsfille

Sáros, esős, lucskos vasárnap volt. Szürke. Valahogy nem vagyok már kibékülve a téllel, legszívesebben a földgolyó valamelyik mediterrán csücskén lustálkodnám végig a telet. Ahol bágyadt szellő kócolja a hajam és egy – természetéből adódóan – erőtlen ponyvát olvasok hason.

Az óceánparton.

Fürdőruhában.

Mint a Ramona (vagy mi a szösz) negédes-romantikus köteteiben a főhős, pont úgy – álmodozom, miközben a körúton majdnem rám fröcsköli egy autó a szutykot.

Ha már nincs óceán, legalább mozi van. Csekély vigasz, persze, de épp most volt a Stephen Hawking-film premierje, úgyhogy moziba megyünk. A Kutya meg én.

Mostanában elég felkapott dolog lett mozgássérültekről filmet forgatni. Nem tudom, hogy ez növelte-e a toleranciát az egészségesekben? Remélem, igen.

Eddig egyik film sem akasztott ki. Átéreztem, sajnáltam, de nem fordultam el, mint mondjuk a horrorfilmeknél, ha megláttam egy kerekes székest. Sokan nem bírják az sm betegek közül, arra gondolnak, ők is kerülhetnek ilyen helyzetbe. Nem akarják látni a jövőt, fáj. Megértem, de engem ezek a filmek nem rémisztenek. Egy egészségesnél ez természetes: csak egy film, egy betegnél a félelme kivetülése a vászonra.

Jó film, Oscar-díjra is jelölték (ha ez bárhogy alátámasztaná az előző állításom), megcsillan benne egy ici-picit a szenvedés is: testi és lelki. Annyira nem, hogy elhiggyem. Egyetlen mondatban sűrűsödik össze a fájdalom, miközben persze végig egyértelmű, hogy imádják egymást a feleségével.. Egyetlen egyben, a végén, amikor a feleség sírva mondja: Én szerettelek, de úgy volt, hogy csak 2 év lesz.

Amit nagyon jól hoz (azon kívül, hogy elképesztően jól alakítja a magatehetetlen mozgássérültet) Eddie Redmayne (Stephen Hawking), az életösztön. Egyetlen egy dolgot akar rövid kétségbeesése után: élni. Mindenáron élni és gondolkozni. Persze nem keveset segít neki ebben az elhatározásban barátnője, későbbi felesége. A film tele van poénokkal, a jókedv az életösztönnel jön. Járulékos adalékanyag. Amikor az életösztön felülkerekedik, onnantól már nem meglepő, hogy professzor és három gyerek nemzője lesz. Onnantól már mindegy, hogy az idő merre halad és honnan ered, bármelyik elméletét be tudja bizonyítani.

Azon gondolkozik, amin én is: honnan jövünk, hová tartunk és van-e valami átfogó, magyarázó elmélet mindarra, ami van, létezik-e Isten.

Csak én nem vagyok kozmológus. Se matematika, fizika észlény (sőt!), se professzor, az angol királynővel se találkoztam, és lovagi érdemrenddel sem kínáltak meg.

Ültem a moziban középen, a sor közepén és arra gondoltam, látva, ahogy elektromos székkel, szinte beszédképtelenül bohóckodik a kölykeivel Hawking, hogy basszus, tudok járni, tudok beszélni, az agyam működik, kíváncsi vagyok a világra (szerintem egészen addig, míg kíváncsi vagy, élni akarsz. És mellesleg fiatal maradsz, szóval a kíváncsiság az örök élet titka, az életelixír, csak szólok.). 

A moziteremből kifelé sétálva arra gondoltam, míg a kabátomat vettem föl, hogy ne fagyjak meg a mínuszokban, hogy nem rinyálhatok soha többet! Sem a betegségem miatt (ami nem látszódik), sem a mediterrán éghajlat hiánya miatt, sem a pénz miatt, semmi miatt. Meg arra, hogy én is profi akarok lenni valamiben, mint Hawking. Mondjuk, az tuti, hogy nem a fizikában!

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr577116275

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.