itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Itt élned (és ez a lényeg!), halnod kell

2015. május 06. - Printempsfille

Mózes épp Budapesten van, úgyhogy elmentünk „állatkodni”. Mózes, Mózes, Mózes.

Csak olyan dolgok jutnak eszembe vele kapcsolatban, amikor boldog voltam: amikor a vár alatti kávézó előtt ültünk a szivecskés ablak alatt a padon, amikor ugyanabban a kávézóban beszélgettünk a világirodalom remekeiről és szégyeneiről, vagy amikor lovas táborban voltunk.  Amikor a Balaton-parton, öt méterre a tótól (esőben) roptuk Boban Markovicék élő koncertjén. Amikor felmásztam a kilátóba, csak mert ő végig biztatott, és a végén nagyon büszke volt rám. Arra is emlékszem, amikor nemrég, míg a Lánchíd egyik felétől elértünk a másikig ötször vesztünk össze. Mert mindig belém fojtotta a szót! Mikor felpaprikázva, hevesen gesztikulálva elkezdtem magyarázni, vagyis inkább osztani az észt, Mózes megfordult a híd közepén és engem is megfordított, így a várat bámultuk.

- Nézd milyen szép! – mondta szándékosan rájátszva, és amikor tovább puffogtam, a Holdat kezdte el dicsérni egy trubadúrt is meghazudtoló stílusban. Elröhögtem magam, és továbbmentünk. Párszor meg kellett bámulnom a város minden szegletét, míg átértünk.

Emlékszem a pingpong játszmáinkra, az utasításaira, hogy ne egyek meg mindenféle szendvicset és egyek több gyümölcsöt, magokat. A mai napig az egyik kedvenc „gyorskajám” a rizs diákcsemegével és tonhallal, ami az ő nagy tudománya! Szintén ő szeretette meg velem az avokádót macesszal. Miatta tudom, milyen klassz hely Tel Aviv, és hogy az volt az első város, ahol otthon éreztem magam Budapesten kívül.

Hogy is feledhetném a Szlovénia-Olaszország kiruccanásunkat, amikor az autóban bömböltettük a zenét és üvöltve énekeltünk, meg kajlán mozogtunk (többé-kevésbé ritmusra)!

Na, jó, arra is emlékszem, hogy borzasztó rendetlen („Nem is értem, hogy tűnt ez fel, mikor te is az vagy, fogd már fel!” – visszhangzanak Norbert szavai a fülemben. Tényleg az vagyok. Úgy érzem magam jól, ha körülöttem káosz van. Egy ideje viszont apám jut róla az eszembe (nem a káoszról, Mózesről). És persze (látszólag) sosem figyel rám! (Persze, mert filozófus! - hallom most Julcsi szavait). Valahogy mégsem tudok tőle elszakadni. Mindig találkozunk, barátként, ismerősként is. Neki tudnia kell rólam, és nekem róla.

11057285_968936999793097_6858707942264768401_n.jpg

Mikor Budapestre jött megint, elmentünk egy Zoo café nevű helyre, ahol mindenféle állatkákat simogathat a jónép. Kicsit bizarr és eléggé állatkínzásnak tűnik., nem beszélve a higiéniáról, de hát mi vagyok én, felnőtt, hogy ilyesmi érdekeljen? A kaméleon lenyűgözött! Annyira zabálnivaló a kis gumijátéknak tűnő hüllőcske! Kell egy!

Dr. Dolittle (nyilván kell egy állatgondozó) a hatalmas papagájt dédelgette a karján, miközben épp azt magyarázta, mennyire érzékenyek ezek a madarak az időjárásra.

- Rögtön megbolondulnak, ha fúj a szél (titokban kinéztem az ablakon, hogy milyen az időjárás, mielőtt átmászott a csőrös a karomra), de amint elered az eső, lenyugodnak, és sokáig alszanak.

- Pont, mint én! – gondolom.

Az időjárás-változás rángat, mégis jól vagyok. Gyógyszer nélkül létezem lassan három hónapja, és semmi hiányérzet! Nincs rosszabbodás. A mesteri gépezet, az emberi test csodálatos összhangban van a természettel. Az állatoknál ez természetes, mi emberek meg sokszor nem vesszük észre, hogy a természettel egyek vagyunk. Így vagy úgy.

dscn4551.JPG

Mindenesetre a májfunkcióm aggasztóan magas, ezért 1,5 hónap várakozás után kaptam egy időpontot a hepatológára, miután Doki azt mondta, nincs kapacitásuk, próbáljam elintézni magamnak. Minden kórházban emberhiánnyal küzdenek, közben rengeteg a beteg ember, a sürgős eset. Nemrég hallottam, hogy valakit, akinek folyamatos infúzió adagokra volt szüksége, kiraktak a kórházból, azzal a felkiáltással, hogy „Adjunk esélyt másoknak is! Kell az ágy.”

Én nem tudnék egyik pártra sem jó szívvel szavazni ma Magyarországon. Mindenki hadovál, ígérget. Szereptévesztésben élnek, azt hiszik ez a dolguk. Nem! Az a sok-sok milliárd, amit a „légváraikra”, humbuk dolgokra költenek, menjen az egészségügybe, a szociális ellátásra, az oktatásba, a vidékfejlesztésre, a munkahelyteremtésre, a képzésekre, vagy menjen az akadálymentesítésre! Nem hiszem, hogy egyik jobb lenne, mint a másik. Sajnos. Tudom, el lehet menni külföldre. Megértem azt, aki elmegy, de bennem annyira erősen él az a pillanat, mikor valami rendezvényen megszólalt a Szózat és nekem könnybe lábadt a szemem. Vagy amikor a tíznapos csereprogram után hazatértünk a makulátlan Svájcból, és ahogy begördült a vonat a budapesti állomásra, zokogtam, annyira honvágyam volt. Koszos, büdös volt itthon (és ma már úgy néz ki néha a belváros, mintha Detroitban lennénk kábé), de azt hiszem, akkor értettem meg, mi az, hogy haza. A magyar narancs, ugyebár. Nagyon sokszor akartam külföldön élni, de azt hiszem, nem tudnám megtenni. Utazni más. Utazni jó. Világot látni jó. Megismerni más kultúrát, új embereket, jó. De hazatérni a legjobb szerintem. Nem akarok túlzásokba esni, de tényleg odavagyok ezért a mi fővárosunkért, a magyar nyelvért, a hidainkért. Csak azért nem vagyok oda, hogy az emberek nem érzik magukat jól itthon (és erről nagyon-nagyon tehet a mindenkori kormány) és elmennek. 

A hasi ultrangnál – meglepő módon – a hasamat zselézte be a doktornő és közösen néztük a monitort, bár nekem fogalmam sem volt, mit kéne látnom. Viszont nagyon jól oda tudtam képzelni azt, amire semmi esély nincs: egy bébit. Komolyan megdobbant a szívem: de jó lenne, ha az egyik ficakban találna egy babát (szentlélek is létezik, na)!

Baba nincs, a májam teljesen ép, úgyhogy továbbra sem tudjuk, mitől ugrott úgy meg a májenzim értéke. Valószínűleg valami vírus – mondja a doki -, mindig ez a megoldás: biztos vírus vagy stressz. Egy félórás sorban állás a labornál, ahol immunológiai teszt miatt vettek tőlem vért, és már kész is voltam.

Talán nem a legstílszerűbb így a kórházas emlékeim után felemlegetni ezt a mondatot, de most csak az első felére tessék koncentrálni, és ha kivesszük belőle a negatív töltetet és megérezzük a szépségét, megértjük, mit jelent: „Itt élned, halnod kell.”

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr477436008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.