itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Siklóernyőztem

2015. augusztus 30. - Printempsfille

Repülés. Szárnyalás.

Álmomban mindig úszom a levegőben, veszélyes manővereket hajtok végre, és nagyon boldog, felszabadító érzés a levegőben úszkálni.

Nem emlékszem, hogy mikor kaptam kedvet a siklóernyőzéshez. Az biztos, hogy már az Életrevalók c. film előtt. Abban van az az ominózus eset, mikor az ápoló elviszi a magatehetetlen férfit siklóernyőzni.

 

Valahogy a szabadsággal azonosítom a siklóernyőzést. Mindenféle motorikus műszer nélkül, csak én és a levegő, és a fizika törvényei – van ennek egy sajátos bája.

Tegnapra hirdetett az egyik siklóernyős egyesület egy nyílt napot, ahol potom összegért ki lehetett próbálni, milyen repülni. Alapoktatás, "szárnypróbálgatás", tandemrepülés.

Ahhoz, hogy elszakadj a földtől – bármennyire is jó vagyok ebben a hétköznapokban – elég gyorsan kell futni, ahogy a videókon láttam, beszámolókban olvastam. Írtam egy levelet az egyesület vezetőjének, amiben röviden vázoltam, hogy nem biztos, hogy gyorsan tudok futni, de nagyon szeretném kipróbálni a siklóernyőzést. Semmi baj, menjek – válaszolta.

Nem normális embernek való időpontban keltem szombaton, hogy reggel nyolcra a Hősök terén legyek, ahol találkoztunk. Bár elvileg több barátommal mentem volna, a korai időpont miatt, lemorzsolódtak. Mert normálisak.

Szóval, ott voltam egyedül az ismeretlen siklóernyősök között, akik irtó kedvesek, sőt, jófejek, úgyhogy mentem velük egyedül is. Izgultam, kicsit féltem is, pont attól, hogy ügyetlen leszek, de ki akartam próbálni, az erőmre, a teljesítményemre is kíváncsi voltam. Egy Eger melletti kis faluba mentünk, ami már totálisan berendezkedett a siklóernyősökre. Ahol például kiadó szoba van a faluban, ott ezt egy szélirányjelzővel mutatják: a házak kerítésére kiakasztanak egy-egy ilyen zsákot, így minél közelebb érkezünk a dombhoz, ahonnan „elszállunk” majd, egyre több zsákot látunk. Megvan a bejáratott kút is, ahonnan feltöltik a vizes palackokat, és ebédidőben egy palacsintás, vagy fagyis kocsi feljön a dombra megetetni a siklóernyősöket (szerintem életemben nem nyomtam be egyszerre hat gombóc fagyit, de ott megtettem). Egészen különleges hangulata van ennek a zsákfalucskának.

Egy rövid elméleti oktatás után párokba rendeződve elkezdtük gyakorlatba átültetni a hallottakat:

egy hátizsákszerű dolgot felvettünk a hátunkra, több ponton rögzítettük a testünkön, ez a beülő. Tényleg, kipárnázott, kényelmes ülőke. Ehhez kellett hozzárögzíteni az ernyőt, és az ellenőrzések után (minden jól van-e bekapcsolva, nem tekeredik, stb.), megfogtuk a belépő kötelet (szakzsargon) és a féket és elkezdtünk futni, hogy a fejünk fölé emelkedjen az ernyő.

img_1222.JPG

Kicsit lassan futottam, az igaz, de nem ezzel volt a legnagyobb baj. Egyrészt a karomon átvetett kötelek megvágták azt a sebet, amit még a kerítéssel sikerült ejtenem, és ez a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kellemes érzésnek, másrészt elviselhetetlen meleg volt. Komolyan attól féltem, napszúrást kapok. Tudom, azt mondtam, hülyeség, hogy az SM-eseknek árt a nap, de ezt akkor mondtam, mikor bár napon voltam, tenger is volt a közelben. Azért nem játszom a tűzzel...

Szóval, nem sokat gyakoroltam, inkább egy autó által vetett árnyékban pihegtem (mert amúgy másmilyen árnyék nincs), és egyszer repültem tandemben. Eszméletlenül jó érzés volt szállni, és őszintén szólva sokkal kényelmesebb is volt, de hiányzott, hogy a végén nem tudok önállóan elemelkedni pár méterre a földtől, mint a többiek, akik tisztességesen végiggyakorolták a napot.

Legközelebb majd lekötöm a sebem, hosszú ujjút veszek, és remélem, nem lesz ilyen rekkenő hőség sem.

Nem tudom, hogy tanfolyamszerűen akarom-e csinálni, azt se tudom, hogy szakítanék rá időt (az a mondás, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, hülyeség! A nap csak 24 órából áll, és nem fér bele minden, amit akarok.)

Öt éve még biztos azt mondtam volna: majd egyszer kipróbálom, olyan Pató Pál úr stílusban elhalasztottam volna, ahogy mindent. Ej, ráérünk arra még! De nem! Nem érek rá! Most kell kipróbálni! Mindent, amihez kedvem van. Miért halogassam? Miért halogattam bármit? Mert féltem. Féltem, hogy túl béna vagyok, túl keveset tudok, túl kevés vagyok. Magyarán, nem volt önbizalmam, nem hittem magamban. Hiába bizonyítottam be kismilliószor magamnak is, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit gondolok, nem tudtam meggyőzni magam. Most viszont senki nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről.

Az autóban, amivel odafelé mentünk, az egyik srác elkezdte magyarázni, hogy annyi a lényeg, hogy gyorsan kell futni, én meg őszintén elmondtam, hogy épp ettől félek. Jött a jogos kérdés: miért. És elmondtam, mert már tudok róla beszélni bárkinek (anélkül, hogy megremegne a hangom), nem érzem úgy hogy ezzel panaszkodnék, vagy ki akarnék beszélni magamból bármit, tényként kezelem: mert lebénultam anno. Persze az állát a padlóról kellett összekaparni, teljesen elképedt a srác. Szó szót követett, mikor is elérkeztünk addig a kérdésig, hogy mi lesz, ha végleg lebénulok? Megtörténhet?

- Nem tudom, mi lesz, azért akarok mindent kipróbálni addig, amíg megtehetem.

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr717745092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.