itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Szellemváros extrákkal

2015. szeptember 11. - Printempsfille

Késve érkezik. Az asszisztens már tegnap mondta, hogy késni szokott, a harmadik kerületből jön ugyanis. Néha halknak szánt, de az üres váróteremben a csempéket megremegtető krákogással hasítom meg a csendet. Illedelmesen a szám elé kapom a kezembe gyömöszölt sálam és saját leheletem intim közelségbe kerül a szaglószervemmel. A szocreál kis szék nyikorog egyet, mikor pózt váltok.

- Igen, decembertől már végleg nyugdíjba megyek, Lajos bácsi. Eddig is nyugdíj mellett dolgoztam, de hát, nekem is megvan a magam baja: beteg is vagyok (ez jut eszembe: „Félek mindenkitől, beteg/s fáradt vagyok;/kívánlak így is, meglehet,/de a hitem rég elhagyott.” – emlékszem, ahogy gimiben Kautzky Armand előtt szavaltam, és mennyire el voltam kenődve, hogy csak negyedik lettem. Pedig mit tudhatott egy 15 éves arról, miről szól a Semmiért egészen!), meg aztán az apámról is gondoskodnom kell. December 23-án jövök utoljára.

Lajos bácsit egy néni váltja, ő is receptért jön. A nőnek csak a lábát látom kikandikálni, az ajtó eltakarja a testét. A válaszokat hallom, a néninek csal a láblógázásából tudok erre vagy arra következtetni. Aztán a néni is elmegy. A rendelő melletti plakátot próbálom értelmezni. Sikertelenül. Egy reklám, ami nagyon vicces akar lenni, de túl sokáig kell nézni és gondolkozni rajta ahhoz, hogy megfejtse az ember. Az ilyen reklám nem jó reklám. Azonnal kell hatnia, mint egy jó fájdalomcsillapítónak.

- Felhívom már a doktor urat, hogy siessen! – szól ki nekem az asszisztens.

- Rendben – mosolygok.

- Hát doktor úr, hol jár? Várják, siessen!

Mosolygok és a táskámban kotorászok egy használható zsebkedőt kutatva. Egyszer csak kinyílik a bejárati ajtó, s mintegy sebesvonatként viharzik be a doktor. Maga után lobog valahol - csak úgy mellesleg - a táskája, iratok, akták és ételhordó van a hóna alatt és a kezeiben. Minden mozdulata szeleburdi, szórakozott, egészen mulatságos jelenség. Kopasz, bajszos ember nyakkendőben, aki ha felveszi a köpenyt, olyan, mintha bundát váltana. Gyors vedlés a műszak elkezdése előtt. 8-tól rendel, most fél tíz van. „Mindig késik” – idézem föl magamban, amit az asszisztens mondott.

bubo.jpg

Pár percig egyeztetnek, megbeszélnek ők ketten, aztán az asszisztens (most jut eszembe, olyan a nő, mint Ursula a Dr. Bubóból) int felém, hogy menjek be.

- Becsukjam az ajtót? – kérdezem, és arra gondolok, valaki meglesheti kintről a láblógatásomat az ajtó mögül.

- Igen, kérem – mondja Ursula.

Leülök a doktor melletti szocreál székre. Még keres, matat, intézi a dolgait:

- Ezt rakja már be a hűtőbe! – mondja Ursulának és odaadja az ebédjét. Majd rám néz kék szemével. A szeme körül táncot járnak a ráncok. Ötven lehet.

- Mondja, mi a panasza! – hangzik el a szokásos frázis felém, míg Ursula a hűtőhöz megy.

- Három napja kezdődött kábé. Most már csak a torkom fáj, taknyos vagyok, de…

- Igen, már tegnap is volt itt a hölgy. Akkor sokkal rosszabbul nézett ki - teszi hozzá Ursula.

- Köszönöm - mondom kis iróniával és mosolygok - Azt el kell mondanom, hogy van egy alap betegségem, sclerosis multiplex.

- Ó! Jó hogy mondja. Ne haragudjon, hogy nem ismerem föl, de mi is a neve?

- Ja, semmi baj, nem ismerhet, mert most vagyok itt először…

- Hát akkor engedje meg – kezet nyújt felém és bemutatkozik. Én is neki.

- Szóval, nemrég költöztem ide, és azt mondták ön az orvosom.

- Ühüm.

- És már nem vagyok rémesen, de tegnap még úgy voltam, lázam volt meg hasmenésem, és tudja, a sclerosis miatt inkább orvoshoz jövök minden kis meghűléssel.

 - Persze, nagyon helyes. De figyeljen, ha új, akkor előbb ki kell töltenünk az adatlapot. Nézze – és mutatja a számítógépen az adminisztrációs felületet.

- Persze, persze – mondom eldugult orral.

- Na, nézzük: taj-szám, neve, lakhelye, születési éve - á, újévi gyerek!

- Igen – majdnem hozzáteszem: mint Petőfi (a taknyon kívül, a holnap bűvkörében élek már), de inkább nem.

- Na, már kész is vagyunk. Mindjárt… ne haragudjon – ér hozzá baráti cinkossággal a karomhoz – de ezt muszáj kitöltenünk.

- Semmi baj – krákogok.

- Rendben, és a sclerosisra kap valamit?

- Igen, egy kapszulás gyógyszert.

- Akkor tünetmentes.

- Igen. 

- Semmi komoly tünete nem volt azóta, hogy kiderült?

- De, egyszer lebénultam a fél oldalamra.

- De az már elmúlt? – kérdezi, és az a tipikus kérdés jut eszembe, amit anyák, párok, vagy tetszés szerint bárki fel szokott tenni, mikor hazaérkezel: „haza jöttél?”

- Hát, igen, most már nem vagyok béna – krákogva röhögök, és ő velem mosolyog, mert feltűnt neki a kérdés abszurditása.

- Jó, most már csak egy valami van….Tudom, hogy nem kellemes, de kell, egyszer majd el kell jönnie vérvételre - fogalma sincs, hányszor estem túl már ezen a kellemetlen dolgon, ezért csak rendbézek egyet.

Közben felveszi a csörgő mobilját. A füléhez szorítja az arcával, közben kibontja a steril fapálcikát meg a lámpácskáját is előkotorja valahonnan, amikkel majd megnézi a torkom. Leteszi a telefont és mondanom kell egy nagy Á-t.

- Tudom, hogy ez kellemetlen, de muszáj megnéznem – mentegetőzik.

- Ááááá – mondom kitartóan.

- Jól van, meghallgatom még a tüdejét, de én úgy látom, ez egy felső légúti vírus. Várjon, becsukom az ablakot, pont magára jön a hideg. Így ni – becsukja.

- A mandulája rendben van hál’ isten. Antibiotikumot nem adnék, mert az nem tenne jót a sclerosisnak.

- Köszönöm.

- Milyen gyógyszert kap a sclerosisra?

- Egy tablettát, napi kétszer kell beszednem.

- Mi a neve? – kérdezi és megmondom.

- Rákeres az adminisztrációs rendszerben és megnézi az összetevőit, nehogy olyan gyógyszert írjon fel, amivel „ütközik” az SM gyógyszerem.

- Aspirinre allergiás-e?

- Nem tudok róla, de anyu szerint elképzelhető.

- Na jó, ezt felírom, majd kérdezze meg az anyukáját. Meg ezt a kettőt még váltsa ki, és igyon sokat! És vigyázzon magára!

- Köszönöm. Viszlát.

- Viszlát.

dsc03008.jpg

Kilépek a szocreálból a szocreálba. Mintha megállt volna itt az élet 1980 körül. Akárhova megyek, az az érzésem, egy szellemvárosban élek, mégis, van egy különös bája az egésznek: az emberek az első naptól kezdve kedvesek a szomszédtól kezdve a boltoson át a fagyis lányig. Az őrült perverz bácsi, ha elcsoszog mellettem, mond valami szépet és közben a kidülledt szemeivel bámul, de már őt is megszoktam.

Rengeteg fotótéma van itt: a borospincéktől a szociofotókon keresztül a gyárépületekig. Egyszer majd végigfotózom a kerületet. Közben felhívom anyut az Aspirin miatt. Mostanában mindennel felhívom: hogy kell csinálni azt a nagyon finom sült húst, amit szoktál?

Fura. Borzasztóan élvezem, hogy önálló vagyok, de nagyon tud hiányozni az ami az otthon volt eddig: az otthon ízei, az otthon hangulata. Közben már nekem is van egy otthonom, a világ vége után kettővel, egy szellemváros puncs házában, közel a hóbortos dokihoz és a perverz csoszogóhoz.

Holnap egyetem. Én leszek a piros orrú bohóc, aki néha közbekrákog. Viszek cintányért is.

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr957780894

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.