itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Van ott valaki?

2015. október 07. - Printempsfille

Tegnap volt alkalmam belenézni a keresztfiam szemébe. Az jutott eszembe, mennyire tiszta, és most, hogy még öntudatlan, olybá tűnik, hogy az egész világ rendjét érti. Mint akit most szakítottak ki a tökéletességből. Belecsöppent egy – akármennyire is zseniálisak a szülei – káoszba, alias a földön landolt, bár övé volt az egész világ. Kicsit ezt láttam a szemében, meg borzasztó nagy boldogságot. Semmi félelem, csak szeretet és boldogság lövellt ki belőle, mint a csillaghullás: csak akkor veszed észre, ha figyelsz.

Vajon mit fog gondolni a világról? Mennyire lesz hatással rá a környezete, és meg tudja-e majd szűrni a dolgokat, és a világot saját képére alakítani? Mit fog gondolni saját magáról?

Fontos az önmeghatározás! Milyen érdekes, hogy te saját magadat mindig másképp határozod meg, mint ami esetleg a valóság. És most hagyjuk azt, hogy hányféle lehet a valóság.!

Három éve úgy néztem ki, mint egy pufók, jóllakott óvodás. Mondhatni, indokolatlanul, mert addigra ki kellett volna, hogy örüljenek a szteroidok. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy Mishelin babára duzzadt az arcom, mert én továbbra is alaktalannak, sőt, őszintén szólva, nemtelennek határoztam meg magam. Nem arról van szó, hogy az elmúlt harminc évben nem néztem tükörbe, vagy, hogy ne lennék tisztában a nemi jegyekkel, a saját nememmel, sokkal inkább arról, hogy én, mint szellem határozom meg magam, mikor definiálnom kell magamat. Ha belenézek a tükörbe, sokszor csúnyának és kövérnek látom magam, nem azért, mert ténylegesen azt mutatja a tükör, nincs testképzavarom se (gondolom, meggyőző, ha ezt mondom), hanem mert rossz passzban vagyok. Máskor meg lehet, hogy pont fordítva van: ragyogónak látom a tükörképem, mert jól érzem magam, boldog vagyok. A boldogság a legjobb szépségszalon!

Szóval, amikor három éve úgy néztem ki, mint egy felfújt léggömb, én karcsúnak éreztem magam. Halál komolyan! Ilyenkor a realitásmérő kiakad, persze.

Akkor szembesültem dundiságommal, mikor Izrael felé tartva a reptéren megnézték a facebookomat (no comment), és a nő meglepetten kérdezte:

- Ez maga?

- Én. Miért? – csodálkoztam.

- Hát, jól lefogyott. Magára sem lehet ismerni!

pufi.jpg

Nos, valóban, jól lefogytam, de nekem fel sem tűnt. Az olyan nüánsznyi dolgok, mint, hogy nem repedt szét rajtam többé a gatya, elkerülték a figyelmemet, na.

Most megint láttam nemrég magamról egy tokás képet, bár azt hittem, most nagyjából rendben vagyok. Az van, hogy imádok enni! Az egyik legcsodálatosabb ösztön! Nem igazán izgat. Mármint a puszta tény hidegen hagyna, viszont, érzem, hogy szükség van a mozgásra. Túl sokat ültem mostanában, úgyhogy újra elkezdtem aquafitnessezni. Egy másik helyen, közel a világ végéhez, azaz a lakhelyemhez (ha úgy vesszük, minden nap világkörüli útra indulok pusztán azzal is, hogy munkába megyek). Sokkal keményebb, mint az előző, mivel én voltam az új, amit lehet, elrontottam: fordítva vettem föl az övet, a lábszársúlyokat, nem pontosan úgy csináltam a mozdulatokat, ahogy kellett volna. Ezt onnan tudom, hogy egyfolytában kiabált a tanár hozzám: jobban taposd, be a popsi, jobban dőlj hátra, lejjebb, feljebb, satöbbi. Kiabálás alatt azt értem, hogy hangosan inspirált. Egyáltalán nem volt kellemetlen, vagy ilyesmi.

Utána mintha felfrissült volna a szellemem is! Nagyon hiányzott a mozgás! Hogy határozom meg magam most (na igen, az önmeghatározás egy folyamatosan változó dolog is lehet)?

 

Kedves naplóm!

Én egy olyan ember vagyok, aki szereti a világot, szeret élni, szeret tanulni és fejlődni. Olyan, aki néha sokat eszik, néha többet sportol, néha főz, de inkább nem, akinek fontos a nyitottság, de a hagyományok is. Olyan, aki bőrszíntől, nemtől, vallási hovatartozástól függetlenül „ítéli” meg az embereket. Olyan, aki szerint másfélféle ember létezik. Jó és rossz, de mivel a rosszak is jók legbelül, ezért csak másfélféle. Olyan, aki mindennél többre becsüli az őszinteséget, és a gyerekeket. Olyan, aki szereti, hogy magyar. Olyan, aki tudja, mi az a fájdalom, aki tudja, mi az a szerelem, aki nem ismer lehetetlent. Olyan, aki tudja, mit akar. És olyan is, aki néha kiborul, ha az önmeghatározásán csorba esik.

 letoltes.jpg

Azért beszélek ennyit az önmeghatározásról, mert csak azon keresztül látunk mindent. Mármint magunkon keresztül. Egy személy épp addig létezik konkrétan, amíg jelen van. Amíg a társaságában vagyunk, megbizonyosodhatunk jelenlétéről, és persze több, mint valószínű, hogy utána is létezik, hogy elválnak útjaink (mondjuk két barát találkozik, aztán hazamennek), de teljesen biztosak csak akkor lehetünk ebben, ha jelen van. Amikor nincs jelen, akkor csak mi vagyunk jelen, és talán a másik is, de már csak bennünk. Képzeteket, érzéseket, érzeteket társítunk hozzá, ami a személyes benyomásaink egyvelege, ez alapján persze megfogan a kép bennünk, ahogy mi is megfoganunk benne adott esetben. Valószínűleg máshogy, mint saját magunkat definiáljuk. Ez így tök jól van!

A világ rajtunk keresztül létezik. Ahogy én látom az épp olyan egyedi, mint ahogy a keresztfiam fogja látni. Szeretném, ha saját világa lenne! Nem bogaras krapek módjára, csak szeretném, ha úgy látná a dolgokat, ahogy szeretné!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr907948358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.