itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Levél a nagyapámnak

2015. október 31. - Printempsfille

 

papa.jpg

Szia Papa!

Hogy vagy? Vagyis: hogy nem vagy? Milyen a nemlét? Kétségbeejtő, ijesztő? Akkor pont olyan, mint a lét. Vagy felszabadító, mámorító? Ez is megesik létezőként is.

Huszonsok éve nem beszéltünk. Nem gondoltam, hogy van értelme. Nem is sokra emlékszem közös életünkből. Az élénken él bennem, amikor elmentél, Mama és Anya őrjöngött, olyan mérhetetlen, sűrű köd telepedett ránk a nagyszobában, csak sírni tudtam, bár nem értettem, mi történik. Sose láttam őket ennyire kiborulni: összefüggő könnytenger ömlött ki Anya szeméből, mint valami őserdei vízesés zuhatag.

Kérdeztem, mi a baj? De nem tudott válaszolni, nem tudott beszélni, elakadt a szava. Sírnom kellett, mert ő is sírt. Nem tudtam, miért sírunk, de fájt.

Anyán később ennek a fájdalomnak nyomát se láttam. Nappal, mikor velünk volt, Mátéval és velem, mosolygott. Éjjel zokogott csak, mikor mi már aludtunk.

Anya úgy gondol rád, mint védőangyalára. Büszke lennél rá! Nagyon erős. A létemet többszörösen is neki köszönhetem. Öt éve volt, hogy szemezgettem a nemléttel, de ő ott volt. Mindig jókor és jól volt ott. Lett egy idegi eredetű betegségem, de már jól vagyok, ne aggódj! Kiírtam magamból: megjelent a naplóm könyvben, és dokumentumfilmet forgatnak velem. Remélem, sok embernek tudok segíteni! Ahhoz, hogy ez mind megtörténhessen,  először Anyu biztatása kellett. .

Mátéra is büszke lennél! Szakács lett. Embertelenül sokat dolgozik, de mindenki szereti a munkahelyén és a magánéletben is. Jó gyerek: melegszívű, türelmes, segítőkész. Pont, mint te voltál. Külsőre is emlékeztet rád. Céltalan, mint a vele egykorúak általában, jó lenne, ha találna valamit, ami maximálisan boldoggá teszi.

Ami engem illet: jól vagyok. Papa, képzeld, felnőttem. Az ovit utáltam, az általános iskolában én voltam a különc csodabogár, a meg nem értett. Anyuék elváltak, és sokat költöztünk. Amikor már nagyobb lettem, egész jól tudtam alkalmazkodni, megtanultam elvegyülni. Gimiben már sok barátom és szerelmem is volt. Később még el is jegyeztek, képzeld! De nem lett esküvő. 25 évesen diagnosztizáltak nálam ezt az idegi eredetű betegséget, de már jól vagyok, ne izgulj! Sok iskolában tanultam, és sok helyen dolgoztam, mindet szerettem. Ha már nem szerettem, otthagytam: az iskolát és a munkahelyeimet is. Meg embereket is így hagytam el. Most már 30 éves vagyok! Jó sok, igaz? Képzeld, most már egész későn mennek férjhez a nők és szülnek, bőven harminc fölött! Nagyon felgyorsult a világ, Papa! Amit ma tudsz, az holnapra elavult, folyamatosan tanulni kell. Megint egyetemre járok. Mellette dolgozom, kicsit kemény egyszerre, de ne izgulj, majd csak boldogulok. Képzeld, Papa, elköltöztem otthonról és egy nagyon helyes lakásban élek! Lett egy keresztfiam is. Remélem, lesz saját lurkóm is! Papa, úgy szeretnék megint szerelmes lenni! Hosszú évek óta nem voltam, és félek, meghalt a lelkem azon darabja, ahol a szerelemképesség üldögél. Még mindig olyan vagyok, mint egy gyerek (olyan, mint amilyennek ismertél): naiv, idealista.

Emlékszel a nyarakra, amit nálatok töltöttem? Hiányzik a telek. Hogy lemenjek, amikor belefáradok mindenbe, és üljek a gyümölcsfák alatt, vagy segítsek neked a ház körül, szörpöt igyak a szomszéd Rózsika néninél. Hiányzik a vidéki házatok, a veteményesem, és a bújócskák, amikor bebújtam a kredencbe, vagy a kuckóépítés!

Hiányzol, Papa!

Jó lenne átölelni, hozzád bújni, elmesélni, mi minden történt velem! Jó lenne, ha lennél!

Regékből ismerlek csak. Szubjektív véleményekből, és amire én emlékszem, oly csekély, hogy felidézni is nehéz. Emlékszem, mikor a kis boltba mentünk tejért, mikor sétáltunk valami közeli erdőben, mikor vonatoztunk Pestről hozzátok, vagy mikor a telken voltunk. Emlékszem a Rexire, akit mindig kizavartál a házból és néha leültél vele a verandára, mikor félt a viharban kint. Csak ilyen pici, lényegtelen dolgokra emlékszem. Semmi konkrétra. Kicsi voltam, mikor elmentél, nem fogtam föl, mi történik, és azóta két lépés távolságot tartok a haláltól. Nem hat meg. Elment, elment. Pont. Nem akarom, hogy még egyszer annyira fájjon, mint akkor, mikor elmentél. Nem akarom érteni, nem akarok közel kerülni hozzá, nem akarom látni, érezni a nemlét legapróbb szikráját sem. 

Papa, majd még írok, de most mennem kell tanulni.

Ölellek.

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr998039074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.