itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Néha impresszionista festmény vagyok

2015. november 12. - Printempsfille

Bamm-bamm – kong a harang és, hogy nyomatékot adjon szándékának, még ötször megismétli: hat óra. Sötétben sétálok Budán, és valami nagyon szorít belül. Legszívesebben elüvölteném magam. Ott a katolikus templom előtt, a vásárcsarnok és a Nagyi palacsintázója meghitt közelségében, ott, ahol a hangom a Budai Várig szállna. Üvöltenék, hogy kiszakadjon belőlem a majd' kútba esett énem. Nincs a kút fenekén, épp csak a lábát lógázza a víztükör felett, de visszhangját hallom csak folyamatosan, tompán ismétlődve kiállt le a kútba. Hátha válaszol valaki.

kut.JPG

Pár hónapja még annyira biztos lábakon álltam, sehol sem volt a kút. Pontosan tudtam, ki vagyok, és mit akarok. Most is tudom, persze. Általában. Nagyrészt. Kábé.

Olykor impresszionista festménynek érzem magam: pacsmagokból próbál összeállni a kép (és most egy művészethez értő elájult, hogy hogy mondhatok ilyet az impresszionistákról).

Ez szoros, szétszakíthatatlan összefüggésben van az időjárással (mármint a pacsmagosságom). Bármily bagatell is. Rossz időben, sötétben rossz a kedvem. Éljen a novemberi tavasz! Némiképp kizökkenek attól is, ha feszkó van (társadalmi színterét tekintve: változékony előfordulási formájú stressz-szerű izé). Eme két hatás általában egy jó kis betegségben ütközik ki nálam (és feltehetően annál a buszos tömegnél is, akikkel együtt utazom naponta). De a Tamagotchi prímán fog! Hurrá!

Néha meg kell erőszakolnom magam, hogy társaságba menjek, mert ugye az egyedüllét se tesz jót hosszú távon.

Eddig se vittem túlzásba a szocializálódást, de most dolgozom és tanulok – ebből áll egy napom. Tudom, nem hangzik izgalmasan, de az! Holnapután (ó je, ma jöttem rá, hogy nem is holnap, csak holnap után(!!!)) előadást tartok a magyar nemzeti retrospektív bibliográfia kialakulása a 18-19. században anyagból. Itt olvastam egy bizsergető tényt: Szinnyei József szerint mindenki író, akinek már valaha megjelent nyomtatásban bármilyen műve. Helló, Nikodém Vanda vagyok, író. Na, jó, befejezem, csak viccelek! Én csak én vagyok, nem kellenek a címkék. Komolyan, néha én magam is meglepődöm, mennyire szerelmes vagyok abba, amit tanulok! Rajongok!

szj.JPG

Mondjuk egyelőre viszonzatlan a szerelem: nemrég írtunk egy zh-t. Nem sikerült valami fényesen (értsd jövő héten pót zh-zom). Igaz, két nappal a zh előtt nyaltam be a fizika-biológia-latin egyveleget (ami amúgy baromi izgalmas!) munka előtt a buszon, villamoson és munka után a könyvtárban bóbiskolva. Nem linkeskedtem, mégis kudarc ért. Mi van, ha nincs elég gógyim? Mi van, ha bármennyit tanulok is, nincs meg hozzá a kellő eszem? Mi van, ha buta vagyok? A Virágot Algenonnak című könyv jut megint az eszembe. Azért sírtam rajta, mert felfogta, hogy minden megszerzett tudása elporlad, semmivé válik, és ő nem tehet ellene semmit.

Mi van, ha nincs meg a képességem hozzá, hogy jó tanuló legyek?

Norbert szerint egyre több dolgot felejtek el, kérdezek vissza. Nem tudom biztosan állítani, hogy ez a kórral jár, mert elég szétszórt is vagyok (lehet, hogy csak a korral jár – haha). Mi van, ha egy szita az agyam, amin úgy suhan át a selymes homok-tudás, mintha ott se lett volna? Mi van, ha semmi nem akad fenn a rostán? Csak ne tudnék róla!

Anyu szerint meg kéne mondanom a tanároknak, hogy nekem lassabban megy az olvasás, a megértés, a tanulás a betegség miatt. De ne már! Én ilyet nem akarok mondani! Akkor inkább még kevesebbet alszom, és még többet tanulok.

Fizikailag prímán vagyok – rebegte el a lány, majd összeesett...

Néha kiszakadnék a világból: csak futnék (nem is: inkább szállnék, siklóernyővel) el-el-el. Oda, ahol a madár se jár, ahol minden tökéletes, ahol nincs kétely, megoldandó probléma, félelem és sötétség!

Olyan törékeny minden! Az üvegpohár. Az ember. A lélek. A parányi esszencia, a mozgatórugó, az olajozásra ácsingózó motor. Valaki ráült a motorháztetőre…

Törékeny a tudás, az önbizalom, az erő, és a szívet se hagyhatom ki, hogy vigyek egy kis érzelgős mázat a dolog tetejére.

fragile_handle_with_care_by_borda-d6719r2.jpg

Irigylem azokat az ismerőseimet, akik fogták magukat, felálltak és kiszakították magukat a világból. Nekivágtak az ismeretlennek nulla forinttal, terv nélkül, csak menni akartak, mert annyira eluralkodott rajtuk a kétségbeesés, a kiúttalanság.

De jó hír: egy-két rossz nap után jó következik! Ez törvény! És a jó annyira jó, hogy felülír minden rosszat!

Apróságokról beszélek. Egy-egy mondat, egy-egy mosoly, egy-egy barát. Van egy 12 éves haverom. Már évek óta barátok vagyunk tulajdonképpen, egészen azóta, hogy a Lauderben kezdtem dolgozni. Őt érdekelte az újságíró szakkör, engem meg inspirált a lankadatlan lelkesedése és óriási tudásszomja. Néha dumcsizunk, támogatjuk egymást az ötletelésben és van, amikor kiszabadulós játékra tervezünk menni közösen. És néha elképesztően jókor jön a levele: Szia Vanda! Képzeld… És elképzelem.

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr748074280

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.