Egy ideig azt hittem, meghaltam.

Jött a karácsony, amitől általában már novemberben bezsongok, most a Hanuka miatt (most azért zsongtam be), vagy a hónélküliség miatt, vagy a sok rajongó, várakozó facebook poszt miatt, nem volt karácsonyi hangulatom. Kereskedelmi oldalról ugyanúgy dőlt a sok „vedd meg” reklám, ezt már tudom kezelni. Bármennyire is utálatos szerintem a kapitalizmus, ezen nem hőbörgök. (Mert miért jó az nekem, ha igen?)

De szeretni szoktam a nagy, fényes gömböket, a csengőszót, az ajándékozó, boldog mosolyok látványát, a forralt bor illatát, a csillogó Andrássy utat, a gyerekek ünnepi kacaját, a mézeskalács-készítés gondolatát. Nem dühöngök a tömeg miatt, hisz én is részese vagyok, és én vagyok az a megátalkodott, aki az utolsó pillanatban veszi meg az ajándékokat, aki lézengve nézelődik, és nem siet, ha nem akar.

Gondolni se akartam a karácsonyra. De semmire sem.

A munka érdekelt és slussz. Szegényes- gondoltam, nem akarok a munkába menekülni, bármennyire is jó helyen vagyok. Hol vagyok én? Hova tűntem? Hova tűnt minden fényesség és öröm? Miért koptam ki?

Elkezdtem üresedni és nem tudtam, hogyan hozzam vissza magam. Azt hittem, azért van mindez, mert elhasználtam a szívem/lelkem. Mert bizonytalanul ugráltam ide-oda, nem találtam stabil táptalajra senkiben, és főleg magamban nem.

Aztán…

Az egész a könyvünnepen kezdődött, Amos Oz könyvével. Milyen rég feledkeztem bele úgy könyvbe, hogy a mozgólépcsőn utazva is azt olvastam! De jó volt ízlelni az illúzió megannyi keserédességét! Érezni a papír finom-érdes tapintását, mikor a mutatóujjamat betettem két oldal közé, hogy tudjam, hol tartok. De jó volt újra egy ismeretlen életébe bemászni, megpróbálni megérteni, és sose akarni eljutni a végére! (Még most sem fejeztem be - hátra van még 20 oldal-, mert nem akarom, hogy vége legyen.)

Macskaköveken sétáltam a Ferenciek tere felé. Kavarogtak a gondolataim. Túl sokat gondolkozom! Fázott a lábam (vennem kéne már egy bundás csizmát!).

Az Ilona kávézónál eszembe jutott, mikor ott dolgoztam 19 évesen és a Terror háza egyik főmuftija kiszemelt magának. 50 éves volt. Először akkor szembesültem azzal, hogy milyen szépen tudnak hazudni a férfiak. Az okos férfiak. Elmondtam neki, hogy egyszer író leszek (csak, hogy tudja, kivel beszél), és másnap elvittem neki pár novellámat. Azt mondta, egy ilyen fiatal, szép lánytól meglepő ilyen sötét gondolatokat olvasni, tetszik neki, ahogy írok. Elhívott egy kiállításra, a Terror házában körbe vezetett, sőt egyszer, a titkárnőjével együtt, elvitt Szlovákiába egy tárgyalásra. Vacsorázni vitt és híres értelmiségieknek mutatott be. Mesélt. Történelmi sztorijai lenyűgöztek. Együtt íjászkodtunk és sétáltunk a Duna parton, miközben én halhatatlannak hittem magam és azt gondoltam, találtam valakit, aki megért. Pironkodás nélkül meséltem róla a szüleimnek.

-          Könyvet is kaptam tőle! Nézd, apu, ő írta! És még dedikálta is nekem!

Rajongtam az életért és eléggé sötét gondolatokkal küzdöttem ahhoz, hogy egyre szimpatikusabb legyek neki. Azt hittem, találtam egy mecénást.

Egyik este pedig megfogta a kezem. Én meg felháborodottan hátrahőköltem. Akkor szerelmet vallott, én meg elnézést kértem, hogy azt hittem… hogy nem ezt hittem. Felszálltam a metróra és soha többet nem találkoztunk.

Milyen naiv voltam!- mosolyodok el most, mikor elsétálok a kávézó előtt és örülök, hogy nem volt soha erőszakos velem a képzelt mecénásom, és nem történt semmi egy kézfogáson kívül.

A hotelben, ahová megyek, már várnak. Aláíratnak velem egy jelenlétiívet, majd leküldenek az alagsori terembe. Már vannak páran. A legtöbbjüket ismerem, beszélgethetnék is velük, de inkább belebújok a könyvembe.

Hamarosan elkezdjük: két pszichiáter beszélget velünk, sclerosis multiplexesekkel. Arra kíváncsiak, milyen lelki hatásai voltak/vannak ennek a betegségnek. Ők kérdeznek, mi válaszolunk a kérdésekre. Párokra osztanak és megismerek egy vadidegent, akivel csodálatos, álomszerű, színes fát rajzolunk szivárvánnyal. A mi életünkben ilyen az sm, ezzel szimbolizáljuk. Mindenki más kaszást, kaktuszt, akasztófát, bilincset rajzol.

Miért rajzoltunk mi ennyire vidám dolgot? Miért gondolom én azt, hogy ez jó nekem?

Megkaptam a 3. év utolsó infúzióját. Dr. Sm ismét megkérdezi, nem váltunk-e a Gilenyára. Nem- mondom határozottan. Nem tudom megindokolni, hogy miért nem, csak nem. Valami belső kényszer mondatja velem. Valami, ami nagyon vigyáz rám, azt hiszem, az vagyok én, valahol nagyon-nagyon mélyen, a gyomrom környékén.

Félretettem a könyvünnepes könyvet, és olthatatlan vágyat éreztem, hogy újra elolvassam a Demiant.

17 évesen kaptam egy könyvet a nagynénémtől: Hermann Hesse: Demian. Ez volt az első könyvem Hesse-től. Ekkor már túl voltam Az ifjú Werther szenvedésein, a legtöbb Kundera regényen, a Mester és Margaritán, de még nem olvastam az 1984-et.

Valahol elhagytam ezt a becses Hesse könyvet vagy megvan valahol, csak nem tudom lokalizálni a pontos helyét (ez sűrűn megesik velem).

Csak arra emlékeztem így 12 évvel később, hogy imádtam azt a könyvet már akkor is. Akkor még halhatatlannak hittem magam.

Most már tudom, hogy nem vagyok az, sőt, a halandóság kérlelhetetlen tényével még sosem szembesültem ennyire, mint most, mióta sclerosisos vagyok.

Megrendeltem hát a Helikon kiadótól a Demiant. Azóta a bűvöletében élek. Szeretem a fejlődéstörténeteket és a Demian az emberré válás története, nemes és furcsa, egész kicsavart értelemben véve.

A Demian az útkeresés története. Mert mindenkiben ott van önmaga (mint nekem a gyomromnál), de az egész világa egy tojáshéjba van zárva, ahonnan mindenkinek egyénileg kell kitörnie ahhoz, hogy éljen. Nem elég megszületnünk, meg kell teremtenünk a világunkat, a saját utunkat. Ebben a könyvben benne van az ördög és isten is. Ahogy mindenkiben- állítja. Ha azt mondom, szó van benne a gondolat teremtő erejéről, elcsépelt közhelyeket durrogtatok. Nem, a Demian ennél sokkal szebb: azok a magukkal sodró mondatok, ahogy az egyből egész lesz! Inkább bemásolok egy idézetet:

"Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud."

Voltam-e én már önmagam? Haladok-e az utamon? Észre fogom-e venni, hogy az az utam? Nem hazudok-e majd magamnak, ha azt mondom, az? Megismerhetem-e magam? Nehéz vagy bazi nehéz lesz az utam? Vannak-e árnyalatok e tekintetben?

Amikor a színes fát rajzoltuk a szivárvánnyal és csupa, már-már drogos képzelgésnek tűnő illusztrációval színesítettük, jó volt ránézni.

Visszaültettek a helyünkre és arról kérdeztek, miért jó nekünk a tysabri. (A legtöbben azt kapjuk.) Sorban válaszoltunk.

Mikor hozzám értünk, visszakérdeztem:

-          El tudja azt képzelni, hogy tehetetlenül fekve, sírva könyörgök az apámnak, hogy öljön meg?- könny szökött a szemembe, de tartottam magam, csak a hangom csuklott meg kicsit. Belefúrtam a tekintetem a pszichiáterébe.

-          Ez volt a tysabri előtt. Mindennapos volt a hidegrázás, a láz, a rémálmok és 15 perc séta után csapkodtam a lábam (ezt a többiek már tudják). Nem tudtam normálisan dolgozni, ismerkedni, nem láttam értelmét a vegetatív életemnek. Amióta a Tysabrit kapom, minden okés- mosolyogtam.

Hát, ha ez az én utam, kicsit macskakövesre sikerült, de végig fogok rajta menni és a „gyomromig”, a legbelsőbb valómig is eljutok egyszer. Végre elkezdtem töltődni!