„Azon az éjszakán kijöttem a buborékból. Megszűnt az álomvilág, a csapongás, a lelkesedő semmittevés. Ott meghalt az, aki addig voltam és megszületett az, aki mindig is voltam. (…)Egy utolsó rúgása volt a belsőmnek, mielőtt kijött volna a burokból. (...) az minden tudatos döntésemen, minden addig ismert reakciómon túllépett. Az nem én voltam, és nem a belső, elszeparált valóm, az a kettő közötti mutáns volt, se nem élő, se nem holt még. A létezésem peremén bukott ki belőlem.”

Önkívületi állapotban írok egy regényt, ez az első részének, az első száz oldalnak a végszava. Ezután indul egy teljesen más világ, egy teljesen más valóság, teljesen más felfedezésekkel, élményekkel.

Ez egy fejlődéstörténet akar lenni, és remélem, sikerül azzá tennem, bár néha úgy érzem, ez a legkevésbé rajtam múlik. Mintha én csak az eszköz lennék arra, hogy papírra vesse valaki azokat a mondatokat, amik valahol, az ideák világában már régen megfogalmazódtak. Tényleg a platóni ideavilág jut eszembe. Amikor visszaolvasom, amit leírtam, rácsodálkozom: úgy körvonalazódik ki a történet, hogy én is csak szemlélőnek érzem magam, megfigyelőnek, mint akit kényszerítenek, hogy írja le a betűket, azok fonódjanak szavakká, majd mondatokká. Ez a „kényszermunka” felemelő és hihetetlen. Képes vagyok étlen, szomjan, éjjelbe menően „körmölni”, hogy aztán kábán szembesüljek a mondataim (?) jelentésével. Utólag jövök rá, hogy mennyire igazak ezek az én életemre, utólag esik le, hogy mindez nekem szól. Néha nagyot csattanó ébresztő pofonként, olykor finom simogatásként eszmélek erre rá.

Ezerarcú kór – ezzel szokták jellemezni a sclerosis multiplexet. Mostanában egyre több embertől hallom, hogy nem vált be nekik az a gyógyszer, amit én is kapok, az általam Tamagotchinak becézett pirula.

Nekem viszont – kopp-kopp – nagyon is beválik. Elgondolkoztam azon, miért? Mi kell még a kémiai összetevőkön kívül ahhoz, hogy a gyógyszer működjön? Én. Mármint tényleg: én. Az kell, hogy kiszakadjon az a valaki a buborékból, aki én vagyok, akit eltakar az az én, aki nem vagyok, aki nem akarok lenni, akit le kell vetkőzni. Az kell, hogy belülről feltörjön, zokogva megszülessen mindaz, aki én vagyok. Az újjászületéshez temetni kell. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanaz a gyógyszer jó, inkább azt, hogy bármely gyógyszer is a befutó, nagyon mélyre kell ásni önmagunkban.

Amikor diagnosztizáltak, fogalmam sem volt, mi a valóságom, legkevésbé azt tudtam volna megmondani, ki vagyok én. Csupa csapda: körbekeríteni fogalmakkal azt, aki ki akar szakadni. Mint egy vadállatot, rács mögé zárni, hogy nézegethessük, elemezhessük, miközben megkergül, hisz ő csak szabad akar lenni.

Az én ketrecemet nagyon lassan, de épp az SM nyitotta ki és engedte ki a „vadállatot”, azt, akit leginkább úgy tudok nevezni: én.

Sokan mondják, hogy az étkezés és a sport, testmozgás javítja az SM-et, és biztos igazuk van, bár amilyen rendszertelenül étkezem, keveset sportolok, és még egyéb bevallatlan egészségtelen dolgokat is csinálok olykor (például néha rágyújtok – itt jegyezném meg: ez rossz, nem követendő példa!), meg nem érdemelt a stagnáló jó állapotom. De mégis kijár nekem mindez, mert kiszabadítottam „én”-t, és innentől kezdve megállíthatatlannak érzem magam.

Régen kételkedtem: magamban, a képességeimben, lényegében mindenben, és féltem: másoktól, az élettől, a haláltól, és lényegében mindentől.

Mindezt el kellett felejtenem, új stratégia kellett, és közben egyre nagyobb rés nyílt a kalitkán, egyre jobban kitárult az ajtó, hogy kiszabadítsam magam. Azt, aki huszonöt éven keresztül sosem voltam, azt, aki mindig is lenni akartam, de soha nem volt bátorságom, hogy annyira mélyre menjek önmagamban, hogy megszülethessen. Volt egy buborékom: színes, szürreális, álmokkal, ötletekkel teli. Szép volt! Olyannyira szép volt, hogy egyre nagyobbra fújtam, egyre többféle színben tündökölt, egyre magasabbra emelkedett. Ott álltam, ültem, szenvedtem a közepén. De nekem nem tűnt fel, hogy szenvedek. Elhitettem magammal, hogy ez jó. Aztán jött az SM, és muszáj volt felismernem, még ha zokogva is, hogy ezzel megölöm magam. Hogy a buborék össze fog nyomni, nem hagy majd lélegezni. Egyszerűen szólva: kénytelen voltam megemberelni magam, némi tudatosságot vinni az életembe. A legnehezebb az volt (?), hogy megmaradjon mindaz, amit a buborékban felépítettem, amivel megtöltöttem, hogy magammal hozzam a valóságba őket. Már nem alakítok mindent a buborékvilághoz (legalábbis egyre kevésbé), már nem várom mindenkitől, hogy megformálja az egyik ideámat. A legjobb módszer a buborékvilág, az ideák életre keltésére, az írás. Legalábbis nálam. A karakterek jellemrajzában élem ki mindezt. Ez egy iszonyú izgalmas világ: mindent megtehetsz, mindent elképzelhetsz és valósággá formálhatsz kis időre, amíg az olvasó olvassa, benne él a világomban, bevonom a buborékomba. Ezért imádok őrülten írni! De azt hiszem, ez minden mással is így van: festészet, kézművesség, bármi. A lényeg, hogy annyira odaadja magát neki az ember, hogy egy új világot teremthessen.

Azt hiszem, elég menő volt a 2015-ös évem. Minden évszakra jutotott valami feledhetetlen, örömteli esemény. vagy több is.

Tavasz:
Megjelent a könyvem. Ezt ennyivel le is zárhatnám, de mindez egy olyan lavinát indított el bennem és tőlem függetlenül is, amiről muszáj említést tennem. Bennem elsősorban kétféleképpen nyert ez értelmet: egyrészt örültem, hogy leírtam, segíthetek, és reménykedve vártam az első észrevételeket, hogy tényleg tudtam-e segíteni vele. Nagyon-nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, nagyon sokan megköszönték, hogy megírtam. Egy férfi azt írta, ennek köszönheti, hogy kikelt a kerekesszékből! Persze, itt jegyezném meg, nem csodáról van szó, hanem egyszerűen rossz orvosoknál volt öt éven keresztül! Elképzelni is nehéz, hogy valaki öt éven keresztül azért van kerekesszékben, mert dilettánsok az orvosok! Haragszom az ilyesmiért. A lényeg, hogy elolvasta a könyvet, ami erőt afott neki abban, hogy további orvosokat keressen fel, hogy ne nyugodjon bele abba, hogy a helyzetén nem lehet változtatni. Most már kirándul a férfi! Tudom, mekkora öröm, amikor az ember újra tud járni, mennyire könnyfakasztóan hihetetlen! Már, ezért megérte kiadatni a könyvet!
Másrészt komoly elhatározásra jutottam a könyv miatt: beteljesítem a tinikori álmom és író leszek! Bár nem hiszem, hogy meg lehet tanulni írni, viszont azt gondolom, hogy tágíthatom az ismereteimet, amik segíthetnek abban, hogy tökéletes mondatokat alkothassak zsigerből. Szóval jelentkeztem magyar szakra.

Nyár:
Nyáron a kék-fehér csíkos ruhámban Szemesen, a balatoni bungalók közti padon szürcsöltük az üdítőt, mikor elkezdett szemerkélni az eső. A rekkenő hőségben, mikor harminc fokos a tó, felüdülés volt az a pár csepp. Aznap kaptam egy sms-t a felvi.hu-tól. Akkor, ott, Balatonon tudtam meg, hogy felvettek a magyar szakra. Elképesztően boldog voltam, bár ahogy elkezdődött a szorgalmi időszak, kissé megbillentem. Ezt akkoriban (nemrég) írtam:
„Patakokban folyt el az idő. A barna fakönyvespolcomról csöpögött a szőnyegre, végigperegve a tapétámon. Mereven ültem a hintafotelemben és bámultam magam elé, szúrt a szemem. Mintha tűket döfködtek volna a véreres pókhálóval átszőtt szemgolyómba.
A karácsonyfa alatt ülünk. Nem, állunk és karácsonyi dalokat éneklünk. Bécsben sétálok. Forró csokit főzök otthon. Valaki megsimogatja az arcom. Katt. Felforrt a kávéhoz feltett vizem, riadok az álmodozásból. Este 10 óra van és még csak három oldalt írtam meg a beadandómból.
Kivánszorgok, hogy megcsináljam a kávét, nem tudom, még meddig kell fennmaradnom. Kevergetem a Kisvakondos bögrémben a löttyöt (kizárólag abból iszok kávét), és míg a gyümölcscukor spirálisan forog a porcelánfalakkal körbehatárolt területecskén, szilánkokra törik a belsőm. Kis mozaik-üvegszilánkok karcolják belső szerveimet és valahol a szívem környékén felsír a lelkem. Mire visszaérek a szobába, zokogok. Remeg a kezemben a Kisvakond, az idő zuhatagként folyik ki a szobából, ki a küszöb alatt, és soha nem látom többet.
- Nem tudom végigcsinálni! Nem megy - mondom magamnak fennhangon.”
Aludtam rá egyet a vintage tapétás szobámban és folytattam a tanulást. Ja, igen, nyáron elkezdtem az önálló életemet egy imádnivaló kis lakásban.
Óriási élmény volt, hogy nyáron a francia riviérán nyaraltam és totálisan belezúgtam Nizzába.

Ősz:
Szeptemberben megszületett a fiam, a keresztfiam, és ezzel újabb sosem volt esemény következett be az életembe: keresztanya lettem.

Tél:
Beadtuk a papírokat a bíróságra: alakul az egyesületünk. Már nagyon régóta szeretnék egy jól működő budapesti SM egyesületet, és 2015-ben érkezett el a pillanat, hogy ez megvalósulásra kerüljön. Ráadásul én leszek az elnök, szóval jó nagy felelősség, de végül is pont erre vágytam a munkámban, hát most megkapom így. Rengeteg ötletem van, és azon leszek, hogy ezek valóra váljanak, hogy a lehető leghatékonyabban segíthessek azoknak az embereknek, akik néha elvesztik a szemük világát, néha zsibbad a kezük, néha lebénulnak, néha kétségbe esnek, rengeteg frusztrációval, félelemmel és az élet által támasztott kihívásokkal küzdenek és mégis, vagy pont ezért: erősek, kitartóak.
Valahogy a téli hónapokat kedvelem ismerkedés szempontjából. Tél… hát szóval, a ködös hónapokat.
Megismerkedtem egy tudós sráccal. Nyilván tudós, mi más?! Pár hónapja ismerem, de már körülbelül háromszor akartam vele komolyan szakítani, nem igazán hagyja. Azt hiszem, ez a betörési szakasz nálam: ha meg tud szelídíteni, marad. Elég jól csinálja eddig.
Ha valamin, akkor ez a párkapcsolati töketlenségemen mindenképp változtatnom kell 2016-ban.

Legyen mindenkinek tartalmas, boldog a 2016. éve (is)!

Bamm-bamm – kong a harang és, hogy nyomatékot adjon szándékának, még ötször megismétli: hat óra. Sötétben sétálok Budán, és valami nagyon szorít belül. Legszívesebben elüvölteném magam. Ott a katolikus templom előtt, a vásárcsarnok és a Nagyi palacsintázója meghitt közelségében, ott, ahol a hangom a Budai Várig szállna. Üvöltenék, hogy kiszakadjon belőlem a majd' kútba esett énem. Nincs a kút fenekén, épp csak a lábát lógázza a víztükör felett, de visszhangját hallom csak folyamatosan, tompán ismétlődve kiállt le a kútba. Hátha válaszol valaki.

Pár hónapja még annyira biztos lábakon álltam, sehol sem volt a kút. Pontosan tudtam, ki vagyok, és mit akarok. Most is tudom, persze. Általában. Nagyrészt. Kábé.

Olykor impresszionista festménynek érzem magam: pacsmagokból próbál összeállni a kép (és most egy művészethez értő elájult, hogy hogy mondhatok ilyet az impresszionistákról).

Ez szoros, szétszakíthatatlan összefüggésben van az időjárással (mármint a pacsmagosságom). Bármily bagatell is. Rossz időben, sötétben rossz a kedvem. Éljen a novemberi tavasz! Némiképp kizökkenek attól is, ha feszkó van (társadalmi színterét tekintve: változékony előfordulási formájú stressz-szerű izé). Eme két hatás általában egy jó kis betegségben ütközik ki nálam (és feltehetően annál a buszos tömegnél is, akikkel együtt utazom naponta). De a Tamagotchi prímán fog! Hurrá!

Néha meg kell erőszakolnom magam, hogy társaságba menjek, mert ugye az egyedüllét se tesz jót hosszú távon.

Eddig se vittem túlzásba a szocializálódást, de most dolgozom és tanulok – ebből áll egy napom. Tudom, nem hangzik izgalmasan, de az! Holnapután (ó je, ma jöttem rá, hogy nem is holnap, csak holnap után(!!!)) előadást tartok a magyar nemzeti retrospektív bibliográfia kialakulása a 18-19. században anyagból. Itt olvastam egy bizsergető tényt: Szinnyei József szerint mindenki író, akinek már valaha megjelent nyomtatásban bármilyen műve. Helló, Nikodém Vanda vagyok, író. Na, jó, befejezem, csak viccelek! Én csak én vagyok, nem kellenek a címkék. Komolyan, néha én magam is meglepődöm, mennyire szerelmes vagyok abba, amit tanulok! Rajongok!

Mondjuk egyelőre viszonzatlan a szerelem: nemrég írtunk egy zh-t. Nem sikerült valami fényesen (értsd jövő héten pót zh-zom). Igaz, két nappal a zh előtt nyaltam be a fizika-biológia-latin egyveleget (ami amúgy baromi izgalmas!) munka előtt a buszon, villamoson és munka után a könyvtárban bóbiskolva. Nem linkeskedtem, mégis kudarc ért. Mi van, ha nincs elég gógyim? Mi van, ha bármennyit tanulok is, nincs meg hozzá a kellő eszem? Mi van, ha buta vagyok? A Virágot Algenonnak című könyv jut megint az eszembe. Azért sírtam rajta, mert felfogta, hogy minden megszerzett tudása elporlad, semmivé válik, és ő nem tehet ellene semmit.

Mi van, ha nincs meg a képességem hozzá, hogy jó tanuló legyek?

Norbert szerint egyre több dolgot felejtek el, kérdezek vissza. Nem tudom biztosan állítani, hogy ez a kórral jár, mert elég szétszórt is vagyok (lehet, hogy csak a korral jár – haha). Mi van, ha egy szita az agyam, amin úgy suhan át a selymes homok-tudás, mintha ott se lett volna? Mi van, ha semmi nem akad fenn a rostán? Csak ne tudnék róla!

Anyu szerint meg kéne mondanom a tanároknak, hogy nekem lassabban megy az olvasás, a megértés, a tanulás a betegség miatt. De ne már! Én ilyet nem akarok mondani! Akkor inkább még kevesebbet alszom, és még többet tanulok.

Fizikailag prímán vagyok – rebegte el a lány, majd összeesett...

Néha kiszakadnék a világból: csak futnék (nem is: inkább szállnék, siklóernyővel) el-el-el. Oda, ahol a madár se jár, ahol minden tökéletes, ahol nincs kétely, megoldandó probléma, félelem és sötétség!

Olyan törékeny minden! Az üvegpohár. Az ember. A lélek. A parányi esszencia, a mozgatórugó, az olajozásra ácsingózó motor. Valaki ráült a motorháztetőre…

Törékeny a tudás, az önbizalom, az erő, és a szívet se hagyhatom ki, hogy vigyek egy kis érzelgős mázat a dolog tetejére.

Irigylem azokat az ismerőseimet, akik fogták magukat, felálltak és kiszakították magukat a világból. Nekivágtak az ismeretlennek nulla forinttal, terv nélkül, csak menni akartak, mert annyira eluralkodott rajtuk a kétségbeesés, a kiúttalanság.

De jó hír: egy-két rossz nap után jó következik! Ez törvény! És a jó annyira jó, hogy felülír minden rosszat!

Apróságokról beszélek. Egy-egy mondat, egy-egy mosoly, egy-egy barát. Van egy 12 éves haverom. Már évek óta barátok vagyunk tulajdonképpen, egészen azóta, hogy a Lauderben kezdtem dolgozni. Őt érdekelte az újságíró szakkör, engem meg inspirált a lankadatlan lelkesedése és óriási tudásszomja. Néha dumcsizunk, támogatjuk egymást az ötletelésben és van, amikor kiszabadulós játékra tervezünk menni közösen. És néha elképesztően jókor jön a levele: Szia Vanda! Képzeld… És elképzelem.

Szia Papa!

Hogy vagy? Vagyis: hogy nem vagy? Milyen a nemlét? Kétségbeejtő, ijesztő? Akkor pont olyan, mint a lét. Vagy felszabadító, mámorító? Ez is megesik létezőként is.

Huszonsok éve nem beszéltünk. Nem gondoltam, hogy van értelme. Nem is sokra emlékszem közös életünkből. Az élénken él bennem, amikor elmentél, Mama és Anya őrjöngött, olyan mérhetetlen, sűrű köd telepedett ránk a nagyszobában, csak sírni tudtam, bár nem értettem, mi történik. Sose láttam őket ennyire kiborulni: összefüggő könnytenger ömlött ki Anya szeméből, mint valami őserdei vízesés zuhatag.

Kérdeztem, mi a baj? De nem tudott válaszolni, nem tudott beszélni, elakadt a szava. Sírnom kellett, mert ő is sírt. Nem tudtam, miért sírunk, de fájt.

Anyán később ennek a fájdalomnak nyomát se láttam. Nappal, mikor velünk volt, Mátéval és velem, mosolygott. Éjjel zokogott csak, mikor mi már aludtunk.

Anya úgy gondol rád, mint védőangyalára. Büszke lennél rá! Nagyon erős. A létemet többszörösen is neki köszönhetem. Öt éve volt, hogy szemezgettem a nemléttel, de ő ott volt. Mindig jókor és jól volt ott. Lett egy idegi eredetű betegségem, de már jól vagyok, ne aggódj! Kiírtam magamból: megjelent a naplóm könyvben, és dokumentumfilmet forgatnak velem. Remélem, sok embernek tudok segíteni! Ahhoz, hogy ez mind megtörténhessen,  először Anyu biztatása kellett. .

Mátéra is büszke lennél! Szakács lett. Embertelenül sokat dolgozik, de mindenki szereti a munkahelyén és a magánéletben is. Jó gyerek: melegszívű, türelmes, segítőkész. Pont, mint te voltál. Külsőre is emlékeztet rád. Céltalan, mint a vele egykorúak általában, jó lenne, ha találna valamit, ami maximálisan boldoggá teszi.

Ami engem illet: jól vagyok. Papa, képzeld, felnőttem. Az ovit utáltam, az általános iskolában én voltam a különc csodabogár, a meg nem értett. Anyuék elváltak, és sokat költöztünk. Amikor már nagyobb lettem, egész jól tudtam alkalmazkodni, megtanultam elvegyülni. Gimiben már sok barátom és szerelmem is volt. Később még el is jegyeztek, képzeld! De nem lett esküvő. 25 évesen diagnosztizáltak nálam ezt az idegi eredetű betegséget, de már jól vagyok, ne izgulj! Sok iskolában tanultam, és sok helyen dolgoztam, mindet szerettem. Ha már nem szerettem, otthagytam: az iskolát és a munkahelyeimet is. Meg embereket is így hagytam el. Most már 30 éves vagyok! Jó sok, igaz? Képzeld, most már egész későn mennek férjhez a nők és szülnek, bőven harminc fölött! Nagyon felgyorsult a világ, Papa! Amit ma tudsz, az holnapra elavult, folyamatosan tanulni kell. Megint egyetemre járok. Mellette dolgozom, kicsit kemény egyszerre, de ne izgulj, majd csak boldogulok. Képzeld, Papa, elköltöztem otthonról és egy nagyon helyes lakásban élek! Lett egy keresztfiam is. Remélem, lesz saját lurkóm is! Papa, úgy szeretnék megint szerelmes lenni! Hosszú évek óta nem voltam, és félek, meghalt a lelkem azon darabja, ahol a szerelemképesség üldögél. Még mindig olyan vagyok, mint egy gyerek (olyan, mint amilyennek ismertél): naiv, idealista.

Emlékszel a nyarakra, amit nálatok töltöttem? Hiányzik a telek. Hogy lemenjek, amikor belefáradok mindenbe, és üljek a gyümölcsfák alatt, vagy segítsek neked a ház körül, szörpöt igyak a szomszéd Rózsika néninél. Hiányzik a vidéki házatok, a veteményesem, és a bújócskák, amikor bebújtam a kredencbe, vagy a kuckóépítés!

Hiányzol, Papa!

Jó lenne átölelni, hozzád bújni, elmesélni, mi minden történt velem! Jó lenne, ha lennél!

Regékből ismerlek csak. Szubjektív véleményekből, és amire én emlékszem, oly csekély, hogy felidézni is nehéz. Emlékszem, mikor a kis boltba mentünk tejért, mikor sétáltunk valami közeli erdőben, mikor vonatoztunk Pestről hozzátok, vagy mikor a telken voltunk. Emlékszem a Rexire, akit mindig kizavartál a házból és néha leültél vele a verandára, mikor félt a viharban kint. Csak ilyen pici, lényegtelen dolgokra emlékszem. Semmi konkrétra. Kicsi voltam, mikor elmentél, nem fogtam föl, mi történik, és azóta két lépés távolságot tartok a haláltól. Nem hat meg. Elment, elment. Pont. Nem akarom, hogy még egyszer annyira fájjon, mint akkor, mikor elmentél. Nem akarom érteni, nem akarok közel kerülni hozzá, nem akarom látni, érezni a nemlét legapróbb szikráját sem. 

Papa, majd még írok, de most mennem kell tanulni.

Ölellek.

Tegnap volt alkalmam belenézni a keresztfiam szemébe. Az jutott eszembe, mennyire tiszta, és most, hogy még öntudatlan, olybá tűnik, hogy az egész világ rendjét érti. Mint akit most szakítottak ki a tökéletességből. Belecsöppent egy – akármennyire is zseniálisak a szülei – káoszba, alias a földön landolt, bár övé volt az egész világ. Kicsit ezt láttam a szemében, meg borzasztó nagy boldogságot. Semmi félelem, csak szeretet és boldogság lövellt ki belőle, mint a csillaghullás: csak akkor veszed észre, ha figyelsz.

Vajon mit fog gondolni a világról? Mennyire lesz hatással rá a környezete, és meg tudja-e majd szűrni a dolgokat, és a világot saját képére alakítani? Mit fog gondolni saját magáról?

Fontos az önmeghatározás! Milyen érdekes, hogy te saját magadat mindig másképp határozod meg, mint ami esetleg a valóság. És most hagyjuk azt, hogy hányféle lehet a valóság.!

Három éve úgy néztem ki, mint egy pufók, jóllakott óvodás. Mondhatni, indokolatlanul, mert addigra ki kellett volna, hogy örüljenek a szteroidok. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy Mishelin babára duzzadt az arcom, mert én továbbra is alaktalannak, sőt, őszintén szólva, nemtelennek határoztam meg magam. Nem arról van szó, hogy az elmúlt harminc évben nem néztem tükörbe, vagy, hogy ne lennék tisztában a nemi jegyekkel, a saját nememmel, sokkal inkább arról, hogy én, mint szellem határozom meg magam, mikor definiálnom kell magamat. Ha belenézek a tükörbe, sokszor csúnyának és kövérnek látom magam, nem azért, mert ténylegesen azt mutatja a tükör, nincs testképzavarom se (gondolom, meggyőző, ha ezt mondom), hanem mert rossz passzban vagyok. Máskor meg lehet, hogy pont fordítva van: ragyogónak látom a tükörképem, mert jól érzem magam, boldog vagyok. A boldogság a legjobb szépségszalon!

Szóval, amikor három éve úgy néztem ki, mint egy felfújt léggömb, én karcsúnak éreztem magam. Halál komolyan! Ilyenkor a realitásmérő kiakad, persze.

Akkor szembesültem dundiságommal, mikor Izrael felé tartva a reptéren megnézték a facebookomat (no comment), és a nő meglepetten kérdezte:

- Ez maga?

- Én. Miért? – csodálkoztam.

- Hát, jól lefogyott. Magára sem lehet ismerni!

Nos, valóban, jól lefogytam, de nekem fel sem tűnt. Az olyan nüánsznyi dolgok, mint, hogy nem repedt szét rajtam többé a gatya, elkerülték a figyelmemet, na.

Most megint láttam nemrég magamról egy tokás képet, bár azt hittem, most nagyjából rendben vagyok. Az van, hogy imádok enni! Az egyik legcsodálatosabb ösztön! Nem igazán izgat. Mármint a puszta tény hidegen hagyna, viszont, érzem, hogy szükség van a mozgásra. Túl sokat ültem mostanában, úgyhogy újra elkezdtem aquafitnessezni. Egy másik helyen, közel a világ végéhez, azaz a lakhelyemhez (ha úgy vesszük, minden nap világkörüli útra indulok pusztán azzal is, hogy munkába megyek). Sokkal keményebb, mint az előző, mivel én voltam az új, amit lehet, elrontottam: fordítva vettem föl az övet, a lábszársúlyokat, nem pontosan úgy csináltam a mozdulatokat, ahogy kellett volna. Ezt onnan tudom, hogy egyfolytában kiabált a tanár hozzám: jobban taposd, be a popsi, jobban dőlj hátra, lejjebb, feljebb, satöbbi. Kiabálás alatt azt értem, hogy hangosan inspirált. Egyáltalán nem volt kellemetlen, vagy ilyesmi.

Utána mintha felfrissült volna a szellemem is! Nagyon hiányzott a mozgás! Hogy határozom meg magam most (na igen, az önmeghatározás egy folyamatosan változó dolog is lehet)?

Kedves naplóm!

Én egy olyan ember vagyok, aki szereti a világot, szeret élni, szeret tanulni és fejlődni. Olyan, aki néha sokat eszik, néha többet sportol, néha főz, de inkább nem, akinek fontos a nyitottság, de a hagyományok is. Olyan, aki bőrszíntől, nemtől, vallási hovatartozástól függetlenül „ítéli” meg az embereket. Olyan, aki szerint másfélféle ember létezik. Jó és rossz, de mivel a rosszak is jók legbelül, ezért csak másfélféle. Olyan, aki mindennél többre becsüli az őszinteséget, és a gyerekeket. Olyan, aki szereti, hogy magyar. Olyan, aki tudja, mi az a fájdalom, aki tudja, mi az a szerelem, aki nem ismer lehetetlent. Olyan, aki tudja, mit akar. És olyan is, aki néha kiborul, ha az önmeghatározásán csorba esik.

Azért beszélek ennyit az önmeghatározásról, mert csak azon keresztül látunk mindent. Mármint magunkon keresztül. Egy személy épp addig létezik konkrétan, amíg jelen van. Amíg a társaságában vagyunk, megbizonyosodhatunk jelenlétéről, és persze több, mint valószínű, hogy utána is létezik, hogy elválnak útjaink (mondjuk két barát találkozik, aztán hazamennek), de teljesen biztosak csak akkor lehetünk ebben, ha jelen van. Amikor nincs jelen, akkor csak mi vagyunk jelen, és talán a másik is, de már csak bennünk. Képzeteket, érzéseket, érzeteket társítunk hozzá, ami a személyes benyomásaink egyvelege, ez alapján persze megfogan a kép bennünk, ahogy mi is megfoganunk benne adott esetben. Valószínűleg máshogy, mint saját magunkat definiáljuk. Ez így tök jól van!

A világ rajtunk keresztül létezik. Ahogy én látom az épp olyan egyedi, mint ahogy a keresztfiam fogja látni. Szeretném, ha saját világa lenne! Nem bogaras krapek módjára, csak szeretném, ha úgy látná a dolgokat, ahogy szeretné!

A minap kiborultam. Plusz a megszokottnál is többet hisztizek mostanában. Elég nehéz kiszűrni, hogy mi az, ami a gyógyszer miatt van, és mi az, ami esetleg tök más miatt. Igazából, felesleges is, a lényeg a megoldás.

Az tuti, hogy a Tamagotchi sokkal jobban megbolygatja a szervezetem (ezzel együtt az idegrendszeremet is), mint az infúziós tette. Naná, teljesen más a hatásmechanizmusuk! A havibaj megint extrém fájdalmas, szinte kiüt, a kezeim zsibbadnak, egyensúlyom hol van, hol nincs, a hangulatom pedig olyan, mint egy dán mese: komor, szürreális. Ezer százalék, hogy hormonális probléma is az SM! Ez a hangulat-csomag csak egy hétig boldogít, és ha kisüt a nap – amire egyre kevesebb esély van ősszel -, egész jól kezelem a hülyeségeimet. De leginkább másoknak kell kezelniük. Nagyon ügyesek! Komolyan, díjakat fogok kreálni és osztogatni azoknak, akik a legjobban tolerálják a kattanásaimat.

A lelki békém elég könnyen megborul, ahogy azt az elmúlt hetekben tapasztaltam. Egy kis változás, egy rosszabb hangnem, stílus, és én kiborulok.

A főnököm pár évvel idősebb nálam, de sokkal előbb fel kellett nőnie, mint nekem, hisz már két gyereke is van. Mondjuk, lehet, hogy alapból ilyen kis bölcs fazon… Ő mondta, hogy „Vanda, ne hülyéskedj, egy egész könyvet írtál arról, hogy a lesz@rom tablettát bármikor be tudod venni! Ez semmiség, majd megoldódik, vegyél be egy tablettát!”

- Pszichológusnak kéne lenned! – mondom.

Igaza van. Elég egyszerű kiegyensúlyozottnak lenni, ha minden klappol, ha minden rendben van. A dolog ott kezd érdekessé válni, ha meg kell tanulnom kezelni a problémákat, és mindenen felülkerekedni. Önmagam érdekében. Elég forrófejű vagyok, de szerencsére hamar lenyugszom.

Amúgy meg: remekül vagyok! A magyar szak eszméletlenül zseniális! Borzasztóan élvezem! Még akkor is, ha pénteken munka után megyek, és hétig bent vagyok, majd szombaton reggeltől estig nyomom a padot! Olyan baromi jó előadásokat hallgatok, olyan klassz az egész, hogy a lelkem szárnyra kapott. Csak rajongva tudok beszélni róla, és szó szerint felmondom az egész óra anyagát Norbertnek. Imádom!

Nem tudom, mi az oka, de ahová eddig jártam főiskolák (kettő), azok kiábrándítottak. Mindkettő vidéki volt (ez is hozzátehetett az általános megítélésemhez, mert az utazás sokat kivesz az emberből), az egyik a mostani egyetemem kihelyezett főiskolai kara. Pocsék volt az oktatás. A társaság jó volt, de én speciel tanulni mentem a főiskolákra. Ez is levelező, ahogy azok is azok voltak, mégis, most végre úgy érzem, ez az, így kell ezt csinálni! A pénteki előadásokon telt ház szokott lenni, és hangos tapssal köszönjük meg az előadást, mert tényleg annyira, de annyira színvonalasak az órák! A filozófiatanárnak egyszerűen kimeríthetetlen tudása van például. Látszik rajta, hogy rajong a filozófiáért! Öt nyelven beszél, köztük dánul. Az irodalomtudomány előadója fiatal nő, ő is olyan gyermeki lelkesedéssel beszél a tantárgyáról, hogy muszáj megjegyezni mindent, amit mond! Azt hiszem, ez tesz valakit jó tanárrá, előadóvá, szakemberré: rajong azért, ami a hivatása.

Szóval eszméletlenül élvezem az egyetemet! Kár, hogy későn érő vagyok, ha tizennyolc éves koromban kezdtem volna, mára legalább négy diplomám lehetne! Mert innentől nem akarok megállni: egész életemben tanulni szeretnék! Hisz annyi mindent nem tudok még a világról, annyi mindenre kíváncsi vagyok, annyi nyelvet meg kell még tanulnom! Ha egyszer lesz gyerekem, azt szeretném, hogy tudja, tanulni az egyik legjobb dolog a világon! Szeretném, ha nyitott lenne, és hamar rájönne, hogy minden rajta múlik, és az a tudás, amit megszerez, elidegeníthetetlen tőle. 

Mondjuk, két napja lett egy fiam, megszületett a keresztfiam ugyanis! Olyan érdeklődő és okos tekintete van már most, hogy biztosra veszem, egy öreg bölcs bújt el abban a kicsi, törékeny testben. A gyerekeké a világ!

Késve érkezik. Az asszisztens már tegnap mondta, hogy késni szokott, a harmadik kerületből jön ugyanis. Néha halknak szánt, de az üres váróteremben a csempéket megremegtető krákogással hasítom meg a csendet. Illedelmesen a szám elé kapom a kezembe gyömöszölt sálam és saját leheletem intim közelségbe kerül a szaglószervemmel. A szocreál kis szék nyikorog egyet, mikor pózt váltok.

- Igen, decembertől már végleg nyugdíjba megyek, Lajos bácsi. Eddig is nyugdíj mellett dolgoztam, de hát, nekem is megvan a magam baja: beteg is vagyok (ez jut eszembe: „Félek mindenkitől, beteg/s fáradt vagyok;/kívánlak így is, meglehet,/de a hitem rég elhagyott.” – emlékszem, ahogy gimiben Kautzky Armand előtt szavaltam, és mennyire el voltam kenődve, hogy csak negyedik lettem. Pedig mit tudhatott egy 15 éves arról, miről szól a Semmiért egészen!), meg aztán az apámról is gondoskodnom kell. December 23-án jövök utoljára.

Lajos bácsit egy néni váltja, ő is receptért jön. A nőnek csak a lábát látom kikandikálni, az ajtó eltakarja a testét. A válaszokat hallom, a néninek csal a láblógázásából tudok erre vagy arra következtetni. Aztán a néni is elmegy. A rendelő melletti plakátot próbálom értelmezni. Sikertelenül. Egy reklám, ami nagyon vicces akar lenni, de túl sokáig kell nézni és gondolkozni rajta ahhoz, hogy megfejtse az ember. Az ilyen reklám nem jó reklám. Azonnal kell hatnia, mint egy jó fájdalomcsillapítónak.

- Felhívom már a doktor urat, hogy siessen! – szól ki nekem az asszisztens.

- Rendben – mosolygok.

- Hát doktor úr, hol jár? Várják, siessen!

Mosolygok és a táskámban kotorászok egy használható zsebkedőt kutatva. Egyszer csak kinyílik a bejárati ajtó, s mintegy sebesvonatként viharzik be a doktor. Maga után lobog valahol - csak úgy mellesleg - a táskája, iratok, akták és ételhordó van a hóna alatt és a kezeiben. Minden mozdulata szeleburdi, szórakozott, egészen mulatságos jelenség. Kopasz, bajszos ember nyakkendőben, aki ha felveszi a köpenyt, olyan, mintha bundát váltana. Gyors vedlés a műszak elkezdése előtt. 8-tól rendel, most fél tíz van. „Mindig késik” – idézem föl magamban, amit az asszisztens mondott.

Pár percig egyeztetnek, megbeszélnek ők ketten, aztán az asszisztens (most jut eszembe, olyan a nő, mint Ursula a Dr. Bubóból) int felém, hogy menjek be.

- Becsukjam az ajtót? – kérdezem, és arra gondolok, valaki meglesheti kintről a láblógatásomat az ajtó mögül.

- Igen, kérem – mondja Ursula.

Leülök a doktor melletti szocreál székre. Még keres, matat, intézi a dolgait:

- Ezt rakja már be a hűtőbe! – mondja Ursulának és odaadja az ebédjét. Majd rám néz kék szemével. A szeme körül táncot járnak a ráncok. Ötven lehet.

- Mondja, mi a panasza! – hangzik el a szokásos frázis felém, míg Ursula a hűtőhöz megy.

- Három napja kezdődött kábé. Most már csak a torkom fáj, taknyos vagyok, de…

- Igen, már tegnap is volt itt a hölgy. Akkor sokkal rosszabbul nézett ki - teszi hozzá Ursula.

- Köszönöm - mondom kis iróniával és mosolygok - Azt el kell mondanom, hogy van egy alap betegségem, sclerosis multiplex.

- Ó! Jó hogy mondja. Ne haragudjon, hogy nem ismerem föl, de mi is a neve?

- Ja, semmi baj, nem ismerhet, mert most vagyok itt először…

- Hát akkor engedje meg – kezet nyújt felém és bemutatkozik. Én is neki.

- Szóval, nemrég költöztem ide, és azt mondták ön az orvosom.

- Ühüm.

- És már nem vagyok rémesen, de tegnap még úgy voltam, lázam volt meg hasmenésem, és tudja, a sclerosis miatt inkább orvoshoz jövök minden kis meghűléssel.

 - Persze, nagyon helyes. De figyeljen, ha új, akkor előbb ki kell töltenünk az adatlapot. Nézze – és mutatja a számítógépen az adminisztrációs felületet.

- Persze, persze – mondom eldugult orral.

- Na, nézzük: taj-szám, neve, lakhelye, születési éve - á, újévi gyerek!

- Igen – majdnem hozzáteszem: mint Petőfi (a taknyon kívül, a holnap bűvkörében élek már), de inkább nem.

- Na, már kész is vagyunk. Mindjárt… ne haragudjon – ér hozzá baráti cinkossággal a karomhoz – de ezt muszáj kitöltenünk.

- Semmi baj – krákogok.

- Rendben, és a sclerosisra kap valamit?

- Igen, egy kapszulás gyógyszert.

- Akkor tünetmentes.

- Igen. 

- Semmi komoly tünete nem volt azóta, hogy kiderült?

- De, egyszer lebénultam a fél oldalamra.

- De az már elmúlt? – kérdezi, és az a tipikus kérdés jut eszembe, amit anyák, párok, vagy tetszés szerint bárki fel szokott tenni, mikor hazaérkezel: „haza jöttél?”

- Hát, igen, most már nem vagyok béna – krákogva röhögök, és ő velem mosolyog, mert feltűnt neki a kérdés abszurditása.

- Jó, most már csak egy valami van….Tudom, hogy nem kellemes, de kell, egyszer majd el kell jönnie vérvételre - fogalma sincs, hányszor estem túl már ezen a kellemetlen dolgon, ezért csak rendbézek egyet.

Közben felveszi a csörgő mobilját. A füléhez szorítja az arcával, közben kibontja a steril fapálcikát meg a lámpácskáját is előkotorja valahonnan, amikkel majd megnézi a torkom. Leteszi a telefont és mondanom kell egy nagy Á-t.

- Tudom, hogy ez kellemetlen, de muszáj megnéznem – mentegetőzik.

- Ááááá – mondom kitartóan.

- Jól van, meghallgatom még a tüdejét, de én úgy látom, ez egy felső légúti vírus. Várjon, becsukom az ablakot, pont magára jön a hideg. Így ni – becsukja.

- A mandulája rendben van hál’ isten. Antibiotikumot nem adnék, mert az nem tenne jót a sclerosisnak.

- Köszönöm.

- Milyen gyógyszert kap a sclerosisra?

- Egy tablettát, napi kétszer kell beszednem.

- Mi a neve? – kérdezi és megmondom.

- Rákeres az adminisztrációs rendszerben és megnézi az összetevőit, nehogy olyan gyógyszert írjon fel, amivel „ütközik” az SM gyógyszerem.

- Aspirinre allergiás-e?

- Nem tudok róla, de anyu szerint elképzelhető.

- Na jó, ezt felírom, majd kérdezze meg az anyukáját. Meg ezt a kettőt még váltsa ki, és igyon sokat! És vigyázzon magára!

- Köszönöm. Viszlát.

- Viszlát.

Kilépek a szocreálból a szocreálba. Mintha megállt volna itt az élet 1980 körül. Akárhova megyek, az az érzésem, egy szellemvárosban élek, mégis, van egy különös bája az egésznek: az emberek az első naptól kezdve kedvesek a szomszédtól kezdve a boltoson át a fagyis lányig. Az őrült perverz bácsi, ha elcsoszog mellettem, mond valami szépet és közben a kidülledt szemeivel bámul, de már őt is megszoktam.

Rengeteg fotótéma van itt: a borospincéktől a szociofotókon keresztül a gyárépületekig. Egyszer majd végigfotózom a kerületet. Közben felhívom anyut az Aspirin miatt. Mostanában mindennel felhívom: hogy kell csinálni azt a nagyon finom sült húst, amit szoktál?

Fura. Borzasztóan élvezem, hogy önálló vagyok, de nagyon tud hiányozni az ami az otthon volt eddig: az otthon ízei, az otthon hangulata. Közben már nekem is van egy otthonom, a világ vége után kettővel, egy szellemváros puncs házában, közel a hóbortos dokihoz és a perverz csoszogóhoz.

Holnap egyetem. Én leszek a piros orrú bohóc, aki néha közbekrákog. Viszek cintányért is.

Repülés. Szárnyalás.

Álmomban mindig úszom a levegőben, veszélyes manővereket hajtok végre, és nagyon boldog, felszabadító érzés a levegőben úszkálni.

Nem emlékszem, hogy mikor kaptam kedvet a siklóernyőzéshez. Az biztos, hogy már az Életrevalók c. film előtt. Abban van az az ominózus eset, mikor az ápoló elviszi a magatehetetlen férfit siklóernyőzni.

Valahogy a szabadsággal azonosítom a siklóernyőzést. Mindenféle motorikus műszer nélkül, csak én és a levegő, és a fizika törvényei – van ennek egy sajátos bája.

Tegnapra hirdetett az egyik siklóernyős egyesület egy nyílt napot, ahol potom összegért ki lehetett próbálni, milyen repülni. Alapoktatás, "szárnypróbálgatás", tandemrepülés.

Ahhoz, hogy elszakadj a földtől – bármennyire is jó vagyok ebben a hétköznapokban – elég gyorsan kell futni, ahogy a videókon láttam, beszámolókban olvastam. Írtam egy levelet az egyesület vezetőjének, amiben röviden vázoltam, hogy nem biztos, hogy gyorsan tudok futni, de nagyon szeretném kipróbálni a siklóernyőzést. Semmi baj, menjek – válaszolta.

Nem normális embernek való időpontban keltem szombaton, hogy reggel nyolcra a Hősök terén legyek, ahol találkoztunk. Bár elvileg több barátommal mentem volna, a korai időpont miatt, lemorzsolódtak. Mert normálisak.

Szóval, ott voltam egyedül az ismeretlen siklóernyősök között, akik irtó kedvesek, sőt, jófejek, úgyhogy mentem velük egyedül is. Izgultam, kicsit féltem is, pont attól, hogy ügyetlen leszek, de ki akartam próbálni, az erőmre, a teljesítményemre is kíváncsi voltam. Egy Eger melletti kis faluba mentünk, ami már totálisan berendezkedett a siklóernyősökre. Ahol például kiadó szoba van a faluban, ott ezt egy szélirányjelzővel mutatják: a házak kerítésére kiakasztanak egy-egy ilyen zsákot, így minél közelebb érkezünk a dombhoz, ahonnan „elszállunk” majd, egyre több zsákot látunk. Megvan a bejáratott kút is, ahonnan feltöltik a vizes palackokat, és ebédidőben egy palacsintás, vagy fagyis kocsi feljön a dombra megetetni a siklóernyősöket (szerintem életemben nem nyomtam be egyszerre hat gombóc fagyit, de ott megtettem). Egészen különleges hangulata van ennek a zsákfalucskának.

Egy rövid elméleti oktatás után párokba rendeződve elkezdtük gyakorlatba átültetni a hallottakat:

egy hátizsákszerű dolgot felvettünk a hátunkra, több ponton rögzítettük a testünkön, ez a beülő. Tényleg, kipárnázott, kényelmes ülőke. Ehhez kellett hozzárögzíteni az ernyőt, és az ellenőrzések után (minden jól van-e bekapcsolva, nem tekeredik, stb.), megfogtuk a belépő kötelet (szakzsargon) és a féket és elkezdtünk futni, hogy a fejünk fölé emelkedjen az ernyő.

Kicsit lassan futottam, az igaz, de nem ezzel volt a legnagyobb baj. Egyrészt a karomon átvetett kötelek megvágták azt a sebet, amit még a kerítéssel sikerült ejtenem, és ez a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kellemes érzésnek, másrészt elviselhetetlen meleg volt. Komolyan attól féltem, napszúrást kapok. Tudom, azt mondtam, hülyeség, hogy az SM-eseknek árt a nap, de ezt akkor mondtam, mikor bár napon voltam, tenger is volt a közelben. Azért nem játszom a tűzzel...

Szóval, nem sokat gyakoroltam, inkább egy autó által vetett árnyékban pihegtem (mert amúgy másmilyen árnyék nincs), és egyszer repültem tandemben. Eszméletlenül jó érzés volt szállni, és őszintén szólva sokkal kényelmesebb is volt, de hiányzott, hogy a végén nem tudok önállóan elemelkedni pár méterre a földtől, mint a többiek, akik tisztességesen végiggyakorolták a napot.

Legközelebb majd lekötöm a sebem, hosszú ujjút veszek, és remélem, nem lesz ilyen rekkenő hőség sem.

Nem tudom, hogy tanfolyamszerűen akarom-e csinálni, azt se tudom, hogy szakítanék rá időt (az a mondás, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, hülyeség! A nap csak 24 órából áll, és nem fér bele minden, amit akarok.)

Öt éve még biztos azt mondtam volna: majd egyszer kipróbálom, olyan Pató Pál úr stílusban elhalasztottam volna, ahogy mindent. Ej, ráérünk arra még! De nem! Nem érek rá! Most kell kipróbálni! Mindent, amihez kedvem van. Miért halogassam? Miért halogattam bármit? Mert féltem. Féltem, hogy túl béna vagyok, túl keveset tudok, túl kevés vagyok. Magyarán, nem volt önbizalmam, nem hittem magamban. Hiába bizonyítottam be kismilliószor magamnak is, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit gondolok, nem tudtam meggyőzni magam. Most viszont senki nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről.

Az autóban, amivel odafelé mentünk, az egyik srác elkezdte magyarázni, hogy annyi a lényeg, hogy gyorsan kell futni, én meg őszintén elmondtam, hogy épp ettől félek. Jött a jogos kérdés: miért. És elmondtam, mert már tudok róla beszélni bárkinek (anélkül, hogy megremegne a hangom), nem érzem úgy hogy ezzel panaszkodnék, vagy ki akarnék beszélni magamból bármit, tényként kezelem: mert lebénultam anno. Persze az állát a padlóról kellett összekaparni, teljesen elképedt a srác. Szó szót követett, mikor is elérkeztünk addig a kérdésig, hogy mi lesz, ha végleg lebénulok? Megtörténhet?

- Nem tudom, mi lesz, azért akarok mindent kipróbálni addig, amíg megtehetem.

Néhány jelzőt, jellemzést nem egy embertől hallok folyamatosan. A legjellemzőbbek: királylány – egymástól független emberek királylányoznak, azt hiszem, a naivitásomra céloznak, színes, rózsaszín buborékok és csillámpónik vannak a fejedben – ezzel meg, gondolom, az unikornis farmomra céloznak.

Norberttől például sokszor hallom, hogy ki kéne pukkasztani a buborékokat, amiktől nem látom reálisan a világot. Hülyeség! Akkor színes szappanmassza lenne a fejem, az jobb?

Tegnap találkoztam pár SM beteggel. Valaki kezdő SM-es, valaki már húsz éve az. Egész fantasztikus az SM-ben, hogy újra és újra fel lehet belőle állni. Fizikálisan mindenképp. Bekerülsz a kórházba bénultan, majd felállsz belőle. Kétszer, háromszor, százszor! Lelkileg más kérdés. Lelkileg kissé nehezebb újra emberfomát ölteni. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha megpróbálok soha nem látott és tapasztalt (mármint tőlem nem látott és tapasztalt) módon odafigyelni a lelkemre, az sokat segít majd abban, hogy jól legyek. Elkezdtem dolgozni a boldogságért: kipróbálom, amihez kedvem van (hamarosan, remélem a siklóernyőt), amit eddig nem tettem, utazom, csak olyan munkahelyen dolgozom, ahol nem stresszelem magam, eljárok sportolni (mondjuk, mostanában kevesebbet), elkezdek önállóan élni, írók,újra nekivágok az egyetemnek. Azt gondolom, ezek mind-mind kellenek ahhoz, hogy a sok lelki nyomorékosságomat (mert sérült ember vagyok lelkileg, ez száz százalék) megtámogassam mankókkal, amiket végül el is dobok majd!

Igen, most jó nekem, és nem gondolok a jövőre, ignoráltam azt a lehetőséget, hogy mi lesz, ha nem lesz jó. Anyu szavai lebegnek előttem: a folyót akkor ússzuk át, amikor odaérünk. Addig meg teszek rá! Nem akarok többet a múlt vagy a jövő miatt aggódni, mert akkor újra mozgásképtelenné teszem a lelkem!

És igen, nem tudok úgy élni a valóságban, ahogy azt például Norbert képzeli. Folyton megyek, folyton csinálok valamit, folyton új dolgokat próbálok ki, folyton új terveim vannak, folyton ötletelek, folyton átkelek a szivárványhídon a csillámpónimmal a fejemben. Mert nekem így jó.

Tegnap a találkozón az egyik lány megkérdezte:

- Te tényleg azt képzeled, hogy soha nem fog romlani az állapotod, és mindig rózsaszín felhők vesznek majd körül?

Kicsit meglepett a kérdés. Nem azért, mert triviális a válasz (igen), hanem, mert hirtelen mégis elképzeltem azt, hogy viharfelhők gyűlnek, és egy villám darabokra szaggatja a rózsaszín felhőimet, leomlik a szivárványhíd, és a csillámpónim kehes lesz.

„Tényleg azt képzelem, hogy ez az állapot hosszú távon tartható?” – tettem fel én is a kérdést magamnak. Tényleg azt képzelem. Ha minden stimmel, ha a boldogságterápiám működik, igen. De ha nem, akkor se történik semmi, mert láttam azt a nőt, aki húsz éve beteg, és nagyon jól néz ki. Majd felállok, ha kell. Bármiből. Addig meg repkedek a csillámpónimon a rózsaszín felhőim között.

Imádom a gyerekeket! Kicsit, nagyot, szemtelent, szeleburdit, okoskodót, hangosat, szótlant, menőt, vagy ügyetlent, mindet. Vannak emberek, akik egyáltalán nem szeretik őket, idegesítőnek találják őket, van, aki másét nem szereti, csak a sajátját, vannak, akik inkább állatbarátok, és vannak azok, aki nem válogatnak, és mindet szeretik. Ilyen vagyok én is. Ha rájuk nézek, emlékszem, mit csináltam abban az életszakaszban, amiben most ők vannak (leszámítva a csecsemőkort, mert arra nem emlékszem), ezért értem meg a tinik lázadását, szófogadatlanságát, hisz tudom, milyen tinédzser voltam (szörnyű).

Ha valakinek babája születik és megosztja a közösségi hálón, én olvadok. Bár, én magam nem osztanék meg képet a saját gyerekemről, legfeljebb jelzésértékűt: ahogy a karomban van, de a kamerának háttal, vagy a babakocsiban, de nem látszik a baba, de ezt tényleg mindenki maga dönti el. Valaki már féléves korában menő!

Szóval, a tízévente egyszer látott ismerőseim babáinak is mérhetetlenül örülök. Valahogy minden nő megfiatalodik a babavárástól!

Minyon terhes. Na, ez már duplaplusz jó dolog ám! Ő is megfiatalodott, és ennek köszönhetően úgy néz ki, mint egy tizenöt éves (eddig is húsznak tűnt max., pedig mindjárt harminc), és néha úgy néznek rá az emberek, ahogy egy megesett tinédzserre szokás. Mókás.

Minyon design :)

Minyon a leghiggadtabb, legmegfontoltabb, legbölcsebb barátnőm. Egy olyan barátnő, aki minden műfajú filmről le tudna mondani, kivéve a meséket. Állandóan meséket akar nézni! Tök jó feleség szerintem: jó háziasszony, türelmes, meg minden, ami egy jó asszonyi léthez kell. És még kreatív is, a gyerek szobáját máris kifestette. Na most: aki kreatív, imádja a meséket, türelmes, és még főzni is tud, az nyilvánvalóan jó anya lesz! Már most is az. Ezt a gyereket is úgy várom, mintha a sajátom lenne. Őrület!

Minyonnal tartottunk anno egy masszív fél-, egyéves mosolyszünetet, így kicsit, azt hiszem, kiestem a cukros bödönből. Azt hittem.

Nemrég a férjével együtt nagy bejelentést tettek: felkértek, hogy legyek én a baba keresztanyja. Köpni-nyelni nem tudtam örömömben, hiszen ez elég klassz hír, de álmomban nem gondoltam volna. Megkérdeztem, miért pont én (mert én állandóan mindenre rákérdezek...).

- Azért, mert szereted a gyerekeket és remek példakép leszel számára – mondta Minyon. Nem is sejti, hogy halálra fogom kényeztetni a kölykét!

Sosem voltam még ilyen felelősségteljes pozícióban. És ezt előjátéknak veszem. Van egy kaktuszom, az elmúlt fél évet túlélte, megfelelően gondoskodom róla (csitt, tudom, hogy a kaktusz igénytelen, de jópárat kinyírtam már így is azelőtt). Szóval, szintet léptem: kaktusz, keresztgyerek, aztán jöhet a saját. Bár a kaktusz, keresztgyerek közé beiktattam volna még egy kaméleont is, de jó lesz így is.

Két dologra jöttem rá: bírom a felelősséget. Tetszik a dolog, akkor érzem a sajátomnak, ha felelősséget kell érte vállalnom.

Talán, ha az embereknek felelősséget kéne vállalniuk picit a városért, a sajátjuknak éreznék, és nem lenne ennyi szemét az utcán (belváros), de ez más tészta.

A másik, amire rájöttem (ez nem túl nagy felfedezés): nyáron jó! Ha nyár van, vagy legalább tavasz, annyi életerőm, energiám van, hogy el tudnám vele látni egész Európát, de Magyarországot biztos. A tél teljesen leszív, tehát a tél nem jó. Amíg tart a nyár, én boldog leszek, az tuti. Utána meg majd elutazom valami melegebb éghajlatra.

Ja, és még egy harmadik örvendetes dologra is rájöttem, ami nem elhanyagolható képesség az egyetemen: ha akarom, tudok tanulni, van kitartásom, és nem vagyok ostoba. Csak lusta az esetek túlnyomó részében. Elég masszívan ráfeküdtem a franciatanulásra (napi öt óra) és látványosan fejlődtem, amíg…

…amíg nem jött valami fontosabb. De ez tényleg fontosabb, nem csak kibúvó! Esküszöm.

DP, a kiadó rám bízott egy szöveget szerkesztésre. Mint a keresztanyaságnál: köpni-nyelni nem tudtam örömömben. Én? Azt mondta, jó a helyesírásom, jó meglátásaim vannak, hajrá! És zsupsz, bedobott a mély vízbe. Szeretem, hogy így tanítanak úszni: Minyon és DP.

Amúgy, ami az SM-et illeti: fogalmam sincs, hogy SM-beteg vagyok-e még egyáltalán. Nyáron tuti, hogy nem.