A minap kiborultam. Plusz a megszokottnál is többet hisztizek mostanában. Elég nehéz kiszűrni, hogy mi az, ami a gyógyszer miatt van, és mi az, ami esetleg tök más miatt. Igazából, felesleges is, a lényeg a megoldás.

Az tuti, hogy a Tamagotchi sokkal jobban megbolygatja a szervezetem (ezzel együtt az idegrendszeremet is), mint az infúziós tette. Naná, teljesen más a hatásmechanizmusuk! A havibaj megint extrém fájdalmas, szinte kiüt, a kezeim zsibbadnak, egyensúlyom hol van, hol nincs, a hangulatom pedig olyan, mint egy dán mese: komor, szürreális. Ezer százalék, hogy hormonális probléma is az SM! Ez a hangulat-csomag csak egy hétig boldogít, és ha kisüt a nap – amire egyre kevesebb esély van ősszel -, egész jól kezelem a hülyeségeimet. De leginkább másoknak kell kezelniük. Nagyon ügyesek! Komolyan, díjakat fogok kreálni és osztogatni azoknak, akik a legjobban tolerálják a kattanásaimat.

A lelki békém elég könnyen megborul, ahogy azt az elmúlt hetekben tapasztaltam. Egy kis változás, egy rosszabb hangnem, stílus, és én kiborulok.

A főnököm pár évvel idősebb nálam, de sokkal előbb fel kellett nőnie, mint nekem, hisz már két gyereke is van. Mondjuk, lehet, hogy alapból ilyen kis bölcs fazon… Ő mondta, hogy „Vanda, ne hülyéskedj, egy egész könyvet írtál arról, hogy a lesz@rom tablettát bármikor be tudod venni! Ez semmiség, majd megoldódik, vegyél be egy tablettát!”

- Pszichológusnak kéne lenned! – mondom.

Igaza van. Elég egyszerű kiegyensúlyozottnak lenni, ha minden klappol, ha minden rendben van. A dolog ott kezd érdekessé válni, ha meg kell tanulnom kezelni a problémákat, és mindenen felülkerekedni. Önmagam érdekében. Elég forrófejű vagyok, de szerencsére hamar lenyugszom.

Amúgy meg: remekül vagyok! A magyar szak eszméletlenül zseniális! Borzasztóan élvezem! Még akkor is, ha pénteken munka után megyek, és hétig bent vagyok, majd szombaton reggeltől estig nyomom a padot! Olyan baromi jó előadásokat hallgatok, olyan klassz az egész, hogy a lelkem szárnyra kapott. Csak rajongva tudok beszélni róla, és szó szerint felmondom az egész óra anyagát Norbertnek. Imádom!

Nem tudom, mi az oka, de ahová eddig jártam főiskolák (kettő), azok kiábrándítottak. Mindkettő vidéki volt (ez is hozzátehetett az általános megítélésemhez, mert az utazás sokat kivesz az emberből), az egyik a mostani egyetemem kihelyezett főiskolai kara. Pocsék volt az oktatás. A társaság jó volt, de én speciel tanulni mentem a főiskolákra. Ez is levelező, ahogy azok is azok voltak, mégis, most végre úgy érzem, ez az, így kell ezt csinálni! A pénteki előadásokon telt ház szokott lenni, és hangos tapssal köszönjük meg az előadást, mert tényleg annyira, de annyira színvonalasak az órák! A filozófiatanárnak egyszerűen kimeríthetetlen tudása van például. Látszik rajta, hogy rajong a filozófiáért! Öt nyelven beszél, köztük dánul. Az irodalomtudomány előadója fiatal nő, ő is olyan gyermeki lelkesedéssel beszél a tantárgyáról, hogy muszáj megjegyezni mindent, amit mond! Azt hiszem, ez tesz valakit jó tanárrá, előadóvá, szakemberré: rajong azért, ami a hivatása.

Szóval eszméletlenül élvezem az egyetemet! Kár, hogy későn érő vagyok, ha tizennyolc éves koromban kezdtem volna, mára legalább négy diplomám lehetne! Mert innentől nem akarok megállni: egész életemben tanulni szeretnék! Hisz annyi mindent nem tudok még a világról, annyi mindenre kíváncsi vagyok, annyi nyelvet meg kell még tanulnom! Ha egyszer lesz gyerekem, azt szeretném, hogy tudja, tanulni az egyik legjobb dolog a világon! Szeretném, ha nyitott lenne, és hamar rájönne, hogy minden rajta múlik, és az a tudás, amit megszerez, elidegeníthetetlen tőle. 

Mondjuk, két napja lett egy fiam, megszületett a keresztfiam ugyanis! Olyan érdeklődő és okos tekintete van már most, hogy biztosra veszem, egy öreg bölcs bújt el abban a kicsi, törékeny testben. A gyerekeké a világ!