Mózes épp Budapesten van, úgyhogy elmentünk „állatkodni”. Mózes, Mózes, Mózes.

Csak olyan dolgok jutnak eszembe vele kapcsolatban, amikor boldog voltam: amikor a vár alatti kávézó előtt ültünk a szivecskés ablak alatt a padon, amikor ugyanabban a kávézóban beszélgettünk a világirodalom remekeiről és szégyeneiről, vagy amikor lovas táborban voltunk.  Amikor a Balaton-parton, öt méterre a tótól (esőben) roptuk Boban Markovicék élő koncertjén. Amikor felmásztam a kilátóba, csak mert ő végig biztatott, és a végén nagyon büszke volt rám. Arra is emlékszem, amikor nemrég, míg a Lánchíd egyik felétől elértünk a másikig ötször vesztünk össze. Mert mindig belém fojtotta a szót! Mikor felpaprikázva, hevesen gesztikulálva elkezdtem magyarázni, vagyis inkább osztani az észt, Mózes megfordult a híd közepén és engem is megfordított, így a várat bámultuk.

- Nézd milyen szép! – mondta szándékosan rájátszva, és amikor tovább puffogtam, a Holdat kezdte el dicsérni egy trubadúrt is meghazudtoló stílusban. Elröhögtem magam, és továbbmentünk. Párszor meg kellett bámulnom a város minden szegletét, míg átértünk.

Emlékszem a pingpong játszmáinkra, az utasításaira, hogy ne egyek meg mindenféle szendvicset és egyek több gyümölcsöt, magokat. A mai napig az egyik kedvenc „gyorskajám” a rizs diákcsemegével és tonhallal, ami az ő nagy tudománya! Szintén ő szeretette meg velem az avokádót macesszal. Miatta tudom, milyen klassz hely Tel Aviv, és hogy az volt az első város, ahol otthon éreztem magam Budapesten kívül.

Hogy is feledhetném a Szlovénia-Olaszország kiruccanásunkat, amikor az autóban bömböltettük a zenét és üvöltve énekeltünk, meg kajlán mozogtunk (többé-kevésbé ritmusra)!

Na, jó, arra is emlékszem, hogy borzasztó rendetlen („Nem is értem, hogy tűnt ez fel, mikor te is az vagy, fogd már fel!” – visszhangzanak Norbert szavai a fülemben. Tényleg az vagyok. Úgy érzem magam jól, ha körülöttem káosz van. Egy ideje viszont apám jut róla az eszembe (nem a káoszról, Mózesről). És persze (látszólag) sosem figyel rám! (Persze, mert filozófus! - hallom most Julcsi szavait). Valahogy mégsem tudok tőle elszakadni. Mindig találkozunk, barátként, ismerősként is. Neki tudnia kell rólam, és nekem róla.

Mikor Budapestre jött megint, elmentünk egy Zoo café nevű helyre, ahol mindenféle állatkákat simogathat a jónép. Kicsit bizarr és eléggé állatkínzásnak tűnik., nem beszélve a higiéniáról, de hát mi vagyok én, felnőtt, hogy ilyesmi érdekeljen? A kaméleon lenyűgözött! Annyira zabálnivaló a kis gumijátéknak tűnő hüllőcske! Kell egy!

Dr. Dolittle (nyilván kell egy állatgondozó) a hatalmas papagájt dédelgette a karján, miközben épp azt magyarázta, mennyire érzékenyek ezek a madarak az időjárásra.

- Rögtön megbolondulnak, ha fúj a szél (titokban kinéztem az ablakon, hogy milyen az időjárás, mielőtt átmászott a csőrös a karomra), de amint elered az eső, lenyugodnak, és sokáig alszanak.

- Pont, mint én! – gondolom.

Az időjárás-változás rángat, mégis jól vagyok. Gyógyszer nélkül létezem lassan három hónapja, és semmi hiányérzet! Nincs rosszabbodás. A mesteri gépezet, az emberi test csodálatos összhangban van a természettel. Az állatoknál ez természetes, mi emberek meg sokszor nem vesszük észre, hogy a természettel egyek vagyunk. Így vagy úgy.

Mindenesetre a májfunkcióm aggasztóan magas, ezért 1,5 hónap várakozás után kaptam egy időpontot a hepatológára, miután Doki azt mondta, nincs kapacitásuk, próbáljam elintézni magamnak. Minden kórházban emberhiánnyal küzdenek, közben rengeteg a beteg ember, a sürgős eset. Nemrég hallottam, hogy valakit, akinek folyamatos infúzió adagokra volt szüksége, kiraktak a kórházból, azzal a felkiáltással, hogy „Adjunk esélyt másoknak is! Kell az ágy.”

Én nem tudnék egyik pártra sem jó szívvel szavazni ma Magyarországon. Mindenki hadovál, ígérget. Szereptévesztésben élnek, azt hiszik ez a dolguk. Nem! Az a sok-sok milliárd, amit a „légváraikra”, humbuk dolgokra költenek, menjen az egészségügybe, a szociális ellátásra, az oktatásba, a vidékfejlesztésre, a munkahelyteremtésre, a képzésekre, vagy menjen az akadálymentesítésre! Nem hiszem, hogy egyik jobb lenne, mint a másik. Sajnos. Tudom, el lehet menni külföldre. Megértem azt, aki elmegy, de bennem annyira erősen él az a pillanat, mikor valami rendezvényen megszólalt a Szózat és nekem könnybe lábadt a szemem. Vagy amikor a tíznapos csereprogram után hazatértünk a makulátlan Svájcból, és ahogy begördült a vonat a budapesti állomásra, zokogtam, annyira honvágyam volt. Koszos, büdös volt itthon (és ma már úgy néz ki néha a belváros, mintha Detroitban lennénk kábé), de azt hiszem, akkor értettem meg, mi az, hogy haza. A magyar narancs, ugyebár. Nagyon sokszor akartam külföldön élni, de azt hiszem, nem tudnám megtenni. Utazni más. Utazni jó. Világot látni jó. Megismerni más kultúrát, új embereket, jó. De hazatérni a legjobb szerintem. Nem akarok túlzásokba esni, de tényleg odavagyok ezért a mi fővárosunkért, a magyar nyelvért, a hidainkért. Csak azért nem vagyok oda, hogy az emberek nem érzik magukat jól itthon (és erről nagyon-nagyon tehet a mindenkori kormány) és elmennek. 

A hasi ultrangnál – meglepő módon – a hasamat zselézte be a doktornő és közösen néztük a monitort, bár nekem fogalmam sem volt, mit kéne látnom. Viszont nagyon jól oda tudtam képzelni azt, amire semmi esély nincs: egy bébit. Komolyan megdobbant a szívem: de jó lenne, ha az egyik ficakban találna egy babát (szentlélek is létezik, na)!

Baba nincs, a májam teljesen ép, úgyhogy továbbra sem tudjuk, mitől ugrott úgy meg a májenzim értéke. Valószínűleg valami vírus – mondja a doki -, mindig ez a megoldás: biztos vírus vagy stressz. Egy félórás sorban állás a labornál, ahol immunológiai teszt miatt vettek tőlem vért, és már kész is voltam.

Talán nem a legstílszerűbb így a kórházas emlékeim után felemlegetni ezt a mondatot, de most csak az első felére tessék koncentrálni, és ha kivesszük belőle a negatív töltetet és megérezzük a szépségét, megértjük, mit jelent: „Itt élned, halnod kell.”