- Te ki vagy? 

- Szia, engem Hannának hívnak!

- És mit csinálsz itt?

Egészen váratlanul „támadott le” a kérdéseivel egy 7 éves kislány az iskola mosdójában. A beszélgetés még folytatódott, és körülbelül egy vallatáshoz tudnám hasonlítani a helyzetet. Annak a tudatában válaszoltam a kérdéseire, hogy sejtettem, különben sosem enged ki a mosódból, de talán még a kéztörlőig sem. Szúrós tekintettel, összefont karokkal nézett rám, és várta, hogy őszintén „kitálaljak”.

Naponta futok össze gyerekekkel, a kicsik a legjobbak: belőlük olyan ösztönszerűen buggyan ki minden kérdés, amit a nagyok már elfelejtenek. Kiskamaszként már elkezdik megtanulni a szabályokat, a korlátokat, hogy nem eshet neki egy embernek csak úgy hűbelebalázs módjára. Előbb körbe kell köríteni, és később, 18 év felett már udvarias kásakerülgetés következik. A kamaszokkal nehéz. Persze, mert már nem őszintén, zsigerből viselkednek úgy, ahogy. Már frusztrálja őket a szabályrendszer. Ha el akarnak érni valamit, akkor előre kell gondolkozniuk, tervezniük, hogyan kell megszólítani ahhoz valakit, hogy elérje a célját, mit kell neki mondani. Elkezdődik a taktikázás. És még ha nem is akarják a felnőttek, hogy a gyerek taktikázzon, még ha azt is akarják, hogy őszinte legyen, nem lesz. Vagy nem úgy, mint 7 évesen. Kicsiként még ismeretlen fogalom a szégyenérzet és magától értetődő a jó és a rossz közötti különbség. Még minden tök világos. De azzal együtt, hogy a fekete és fehér közé belépnek az árnyalatok és a színek, és már semmi sem lesz olyan egyértelmű - és ez nem baj-, eltűnik a zsigeri őszinteség – és ez baj!

Fotó: globalpost

Ahogy beléptem a munka világába szembesülnöm kellett azzal, hogy ha őszinte vagyok és kapásból kimondom, amit gondolok, udvariatlannak tartanak. Ezért elkezdtem használni a körbekörítést, és gyanakodni arra, hogy autista vagyok, ugyanis tök esetlen voltam az udvarias rizsázásban (a mai napig az vagyok, jegyezném meg). Mindig is szerettem a hivatalos stílust, a hivatalos leveleket, de sosem bírtam a felesleges köröket, a jópofizást. Mindig azt számoltam, mennyi időt megspóroltam volna, ha ezeket a „muszáj kifejezéseket” kihagyom a mondandómból és megkérdezem, elmondom, amit akarok. Csak úgy: bele a másik képébe. Ahogy a gyerekek csinálják.

A sokéves munkatapasztalatom alatt megtanultam: ha valamit akarok, ahhoz smúzolni kell. Aki jól csinálja, annál észre sem veszed, hogy smúzol. Kedvesnek tűnik, jól kommunikál, de érdek hajtja. Aki meg rosszul csinálja… na, az vagyok én. Én csak kimondom, amit meg akarok kérdezni, amit el akarok mondani. Nem vagyok udvariatlan, de képtelen vagyok burkoltan fogalmazni.

Nemrég majdnem kihúztam a könyv egyik részét. Ami szerintem olyan ciki, hogy az nem tűri a nyomdafestéket. (Mondom ezt abban a korban, amikor minden szenny nyomtatásba kerülhet.)

Szóval, gondoltam, itt az utolsó esély arra, hogy kihúzzam, meg nem történté tegyem, titokban tartsam, körülírjam.

Nem húztam ki, nem írtam körül. 

Nem tettem meg, mert néha mindenkinek ki kell lépnie a komfortzónájából és el kell tudnia képzelni, hogy milyen az, amikor ilyesmi történik az emberrel. Leírtam, ott marad.

Elmondom őszintén. Nem akarok újra olyan frusztrált lenni, mint kamaszként, mert nem merek őszinte lenni. De, merek.

"Nekem ennyi kell és semmi más
Az összes többi csak a ráadás " :)

Van még egy dolog, ami a szerencséseknek könnyen megy, én meg szerencsétlen vagyok.

A jóság. Jónak lenni akkor, amikor már ismered a színeket és az árnyalatokat, és nem egyértelmű, hogy ki a gonosz és ki a jó. Amikor már túlvagy a tündérmeséken. Ez is olyan, mint a kamaszkor, amikor titkon azon szenvedsz, nagyon mélyen, legbelül, a szíved környéken, ahol a lelked van, hogy nem lehetsz őszinte: amikor nem lehetsz mindig jó. Egyszer megteszel valamit, amit érzel, hogy nem kellett volna, ártasz vele valakinek, semmiség az egész, de mégis rossz érzés. Aztán esetleg, véletlenül megismétled: pletykálsz, rosszindulatú vagy, cserbenhagyod a barátaidat, irigy vagy kevély vagy. Szóval, a 7 főbűnből elkövetsz párat. Nem komolyakat, de mégis. Még ha nem is vagy vallásos, akkor is érzed a lelkednél a nyomást.

Bevallom: sokszor voltam nem jó. Ilyenkor általában külső szemmel nézem magam, és értetlenkedm: ezt tényleg én tettem? Hogy lehetek ilyen!

A Junkies-szám jut eszembe: „Lakik bennem egy kisördög…”.

Nem állítom, hogy nincs hová (vissza)fejlődnöm, de az biztos, hogy már csak jó akarok lenni. Jó és őszinte, mint egy 7 éves.