Jelentem: élek.

Az a helyzet, hogy már egyáltalán nem úgy gondolok magamra, mint SM-betegre. Őszintén szólva, azt gondolom, hogy már nem is vagyok az. Az agy igen érdekes és összetett képzelgésekre, hallucinációkra képes. Lehet, hogy most ezt hallucinálom, de valószínűbbnek tartom, hogy elpárolgott. Nem tudom pontosan, hogy mikor és miképp, de azt tudom, hogy mi segített hozzá!

Budapesti könyvbemutató

Először is, hogy megjelent a könyvem. Ez is kellett, igen. Hogy megvalósuljon egy álmom, aminek a be nem teljesülésétől annyit szenvedtem, hogy a végén idegrendszeri problémát csináltam magamnak. Igen, azt hiszem, én is közrejátszottam a megbetegítésemben. Nagyon szeretem a magányos történeteket: ami a magányról szól, egy magányos emberről, az egyedüllétről, a semmi közepén lévő egyénről, akit néma világfájdalom hasít szét belülről.

Emlékszem arra a nyárra, mikor Balatonon nyaraltunk anyuval és az öcsémmel. 12 éves voltam. Anyu valami könnyű nyári olvasmányt olvasott, és nekem is azt hozott (talán Ken Folett volt mindkettő), én mégis Csehov Három nővérét olvastam. Elvarázsolt, pedig az aztán minden, csak nem akciódús! Aztán jött az egyszerű hivatalnok, Akakij Akakijevics, majd Kafka szereplői, filmek. Nemrég a Virágot Argernonak-ot olvastam (már tizenöt éve el kellett volna olvasnom, tudom). Sírtam, mert olyan mélyről és olyan hosszan tör fel a magány benne. Magányos (nem magányos típus!) az, aki nagyon vágyik valamire, de nem tudja elérni, vagy eléri, de aztán elszakad a társadalomtól. A társadalom peremén táncoló számkivetettek a magányosak.

Rengeteg ember összeomlik, amikor rájön, hogy nem fog menni, nem tudja megvalósítani az álmát (talán még az is jobb, ha élete végéig bízik benne), én is összeomlottam. Összeomlottam emiatt, a párkapcsolatom sikertelensége miatt, a magyar szak otthagyása miatt, de akár a korom miatt is. Hisz huszonöt évesen már nem ott kéne tartanom, ahol – gondoltam öt éve. Térdre rogytam, és ekkora pofon kellett, hogy fel tudjak állni.

Olvasók

Amikor már épp elfogadtam, hogy nem leszek író, megjelent a könyvem. (Nem gondolom, hogy ettől író lettem, mert ez egy napló, ami nem összeszedett, nincs megkomponálva, márpedig egy író alkot, nem a szívét önti ki). Ez a könyv, DP folyamatos bizalma, az, hogy felkarolt, és a sok-sok pozitív, biztató, gratuláló üzenet nagyon kellett ahhoz, hogy újra bízzak magamban.

Párkapcsolati téren azt tudom mondani, hogy amint nem volt már többé fontos, hogy legyen valakim, fellélegeztem. Nem gondoltam nagyon előre, de jólesett magányossá válni, magam lenni, elköltözni, önálló életet kezdeni mindenkitől függetlenül végre. Felnéztem magamra, büszke voltam magamra. Vagyis még most is az vagyok. Néha visszanézek az öt, tíz évvel ezelőtti önmagamra, és onnan kémlelem a mostani énem. Tetszik nekik, amit látnak! Nem tudom, hogy valaha komolyan terveztem-e bármit. Szerintem nem. És ez a legszebb benne: csak úgy beteljesült. Csak úgy…, persze: kívántam, akartam, és bumm, 15 év múlva valóra vált!

De komolyan, kellett a könyv, kellett az, hogy ne ragaszkodjak görcsösen a párkapcsolati dologhoz. Majd jön – hányszor hallottam ezt, hogy álljak így hozzá, de amikor nem tudsz így hozzáállni, mert nem tartasz ott, hogy egyedül merj maradni önmagaddal, akkor ez közhelyes locsogásnak tűnik csupán. Szóval, addig el kellett jutnom, hogy mindenkitől függetlenül úgy gondoljam: majd jön.

Nem tudom, hogy milyen gyógyszer milyen hatással van/volt az állapotomra, már az infúziós is jó volt, de amióta a Tamagotchit szedem, tényleg hiper egészségesnek érzem magam! Nálam csak az első napon jelentkezett a mellékhatás: pirosodás, viszketés, azóta semmi. Általában egy darabka sajttal veszem be és slussz. Valamikor ki is hagyom az estit. Doki azt mondta, ha alkoholt akarok inni, ne vegyem be az estit. És hát Franciaországban francia bort inni kötelező!

Na, igen, ez is jó: amióta tudom, hogy SM-beteg vagyok, kalandvágyóbb vagyok. Merészebb, nem vagyok totojázós. Nincs időm totojázni, csinálni kell! Bármit, amire vágyom.

A Francia Riviérán nyaraltam. Mikor ezt kimondom, általában elkezdek mentegetőzni: részletben fizettem be hat hónap alatt, a legolcsóbb buszos, csoportos utazás volt satöbbi. Nem szeretnék senkiben rossz érzést kelteni, vagy, hogy bárki azt gondolja, valaki fizette nekem, vagy ilyesmi. Én magam fizettem be magamat, és erre is büszke vagyok. Arra meg végképp (és ez egy újabb bizonyíték, hogy elpárolgott az SM), hogy a rekkenő napsütésben gyalogoltam hegymeneten hosszú kilométereket, és bár kihagytam egy-egy esti gyógyszert, mégsem lett semmi bajom! (Lekopogom.) Nem arról van szó, hogy nem szedem többé a gyógyszert, de sokkal jobb azzal a tudattal gyógyszert szedni, hogy nem is vagyok SM-beteg. A boldogság a legjobb tudatmódosító!

Végül, de nem utolsó sorban: újra jelentkeztem a be nem fejezett magyar szakra, mert tudom, micsoda lelkiismeret-furdalásom volt évekig, hogy otthagytam. Fizikai kínlódást okozott, főleg, hogy apu először dühös volt, majd már csak szomorú. Nem miatta jelentkeztem újra, alapvetően nem sok jelentőséget tulajdonítok a diplomának (DP mondta nemrég: a diplomához egy dolog kell: fenék), viszont kell a lelki békémhez. És most már nincs tétje: nem fogok izgulni egy vizsga előtt sem, ha nem sikerül, majd sikerül legközelebb, nem fogok aggódni és stresszelni. Pontosan tudom, mit akarok, és merre tartok. Pontosan és megkérdőjelezhetetlenül tudom, hogy ki vagyok! És ez óriási dolog! De ha nem vág durván földhöz a sors, nem tudom, rájöttem-e volna valaha. Valószínűleg nem.

Fotó: Maul Ágnes