itt folytatom: http://schrodinger-lany.blog.hu/

Hanna-blog

Hanna-blog

Buborékvilág

2016. február 20. - Printempsfille

„Azon az éjszakán kijöttem a buborékból. Megszűnt az álomvilág, a csapongás, a lelkesedő semmittevés. Ott meghalt az, aki addig voltam és megszületett az, aki mindig is voltam. (…)Egy utolsó rúgása volt a belsőmnek, mielőtt kijött volna a burokból. (...) az minden tudatos döntésemen, minden addig ismert reakciómon túllépett. Az nem én voltam, és nem a belső, elszeparált valóm, az a kettő közötti mutáns volt, se nem élő, se nem holt még. A létezésem peremén bukott ki belőlem.”

bubble.jpg

Önkívületi állapotban írok egy regényt, ez az első részének, az első száz oldalnak a végszava. Ezután indul egy teljesen más világ, egy teljesen más valóság, teljesen más felfedezésekkel, élményekkel.

Ez egy fejlődéstörténet akar lenni, és remélem, sikerül azzá tennem, bár néha úgy érzem, ez a legkevésbé rajtam múlik. Mintha én csak az eszköz lennék arra, hogy papírra vesse valaki azokat a mondatokat, amik valahol, az ideák világában már régen megfogalmazódtak. Tényleg a platóni ideavilág jut eszembe. Amikor visszaolvasom, amit leírtam, rácsodálkozom: úgy körvonalazódik ki a történet, hogy én is csak szemlélőnek érzem magam, megfigyelőnek, mint akit kényszerítenek, hogy írja le a betűket, azok fonódjanak szavakká, majd mondatokká. Ez a „kényszermunka” felemelő és hihetetlen. Képes vagyok étlen, szomjan, éjjelbe menően „körmölni”, hogy aztán kábán szembesüljek a mondataim (?) jelentésével. Utólag jövök rá, hogy mennyire igazak ezek az én életemre, utólag esik le, hogy mindez nekem szól. Néha nagyot csattanó ébresztő pofonként, olykor finom simogatásként eszmélek erre rá.

Ezerarcú kór – ezzel szokták jellemezni a sclerosis multiplexet. Mostanában egyre több embertől hallom, hogy nem vált be nekik az a gyógyszer, amit én is kapok, az általam Tamagotchinak becézett pirula.

Nekem viszont – kopp-kopp – nagyon is beválik. Elgondolkoztam azon, miért? Mi kell még a kémiai összetevőkön kívül ahhoz, hogy a gyógyszer működjön? Én. Mármint tényleg: én. Az kell, hogy kiszakadjon az a valaki a buborékból, aki én vagyok, akit eltakar az az én, aki nem vagyok, aki nem akarok lenni, akit le kell vetkőzni. Az kell, hogy belülről feltörjön, zokogva megszülessen mindaz, aki én vagyok. Az újjászületéshez temetni kell. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanaz a gyógyszer jó, inkább azt, hogy bármely gyógyszer is a befutó, nagyon mélyre kell ásni önmagunkban.

Amikor diagnosztizáltak, fogalmam sem volt, mi a valóságom, legkevésbé azt tudtam volna megmondani, ki vagyok én. Csupa csapda: körbekeríteni fogalmakkal azt, aki ki akar szakadni. Mint egy vadállatot, rács mögé zárni, hogy nézegethessük, elemezhessük, miközben megkergül, hisz ő csak szabad akar lenni.

Az én ketrecemet nagyon lassan, de épp az SM nyitotta ki és engedte ki a „vadállatot”, azt, akit leginkább úgy tudok nevezni: én.

Sokan mondják, hogy az étkezés és a sport, testmozgás javítja az SM-et, és biztos igazuk van, bár amilyen rendszertelenül étkezem, keveset sportolok, és még egyéb bevallatlan egészségtelen dolgokat is csinálok olykor (például néha rágyújtok – itt jegyezném meg: ez rossz, nem követendő példa!), meg nem érdemelt a stagnáló jó állapotom. De mégis kijár nekem mindez, mert kiszabadítottam „én”-t, és innentől kezdve megállíthatatlannak érzem magam.

Régen kételkedtem: magamban, a képességeimben, lényegében mindenben, és féltem: másoktól, az élettől, a haláltól, és lényegében mindentől.

Mindezt el kellett felejtenem, új stratégia kellett, és közben egyre nagyobb rés nyílt a kalitkán, egyre jobban kitárult az ajtó, hogy kiszabadítsam magam. Azt, aki huszonöt éven keresztül sosem voltam, azt, aki mindig is lenni akartam, de soha nem volt bátorságom, hogy annyira mélyre menjek önmagamban, hogy megszülethessen. Volt egy buborékom: színes, szürreális, álmokkal, ötletekkel teli. Szép volt! Olyannyira szép volt, hogy egyre nagyobbra fújtam, egyre többféle színben tündökölt, egyre magasabbra emelkedett. Ott álltam, ültem, szenvedtem a közepén. De nekem nem tűnt fel, hogy szenvedek. Elhitettem magammal, hogy ez jó. Aztán jött az SM, és muszáj volt felismernem, még ha zokogva is, hogy ezzel megölöm magam. Hogy a buborék össze fog nyomni, nem hagy majd lélegezni. Egyszerűen szólva: kénytelen voltam megemberelni magam, némi tudatosságot vinni az életembe. A legnehezebb az volt (?), hogy megmaradjon mindaz, amit a buborékban felépítettem, amivel megtöltöttem, hogy magammal hozzam a valóságba őket. Már nem alakítok mindent a buborékvilághoz (legalábbis egyre kevésbé), már nem várom mindenkitől, hogy megformálja az egyik ideámat. A legjobb módszer a buborékvilág, az ideák életre keltésére, az írás. Legalábbis nálam. A karakterek jellemrajzában élem ki mindezt. Ez egy iszonyú izgalmas világ: mindent megtehetsz, mindent elképzelhetsz és valósággá formálhatsz kis időre, amíg az olvasó olvassa, benne él a világomban, bevonom a buborékomba. Ezért imádok őrülten írni! De azt hiszem, ez minden mással is így van: festészet, kézművesség, bármi. A lényeg, hogy annyira odaadja magát neki az ember, hogy egy új világot teremthessen.

A bejegyzés trackback címe:

https://hannablogol.blog.hu/api/trackback/id/tr798407262

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása