Nem tudsz felkészülni arra, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Bármennyire is megtervezett, kiszámíthatónak tűnő az adott dolog, nem lehet. Bármelyik pillanatban történhet minden úgy, ahogy eltervezted és épp ellenkezőleg is. Nincs szabályszerűség, vagy ha van, akkor az a hétköznapi értelemnél magasabb szintű. Univerzális.

Vasárnap volt, a kedvenc napom, amikor megáll az idő és minden lelassul, amikor van időd felfogni, hogy hol vagy és mit csinálsz. Amikor nem is kell semmit csinálni, mert mindenféle tevékenység nélkül is gyönyörű ez a nap. Amikor boldogan henyélhetsz. Szóval vasárnap volt, sütött a nap, csicseregtek a madarak (klasszik), az emberek arcán is megjelent már egy-egy kisimult mosoly. Végre tavaszodik!

A kiadóval nemrég arról beszéltem, hogy kéne egy profilkép a könyv hátsó borítójára rólam. Próbáltam lebeszélni róla, mert én, mint olvasó nem szeretem, ha „megmondják”, hogy képzeljek el valakit, és ez főleg akkor nyer értelmet, ha igaz történetről van szó. Magamról írok, tehát nem jó, ha látnak, mert így megfosztom őket attól a szabadságtól, hogy olyannak képzeljenek el, amilyennek akarnak.  Tulajdonképpen igazat adott nekem a kiadó, de mégis kell a kép. „Jó, de nem akarok olyan unalmas, sablon portrét, látszódjon a képen, hogy élek. Hogy nem leültettek egy székre, elmondták nyolcvanszor, hogy mosolyogjak, vagy most repül a kismadár, aztán agyon fotosopolják a képet úgy, hogy magamra se ismerek, hanem tényleg én legyek a fotón, úgy, ahogy vagyok.” „Jó”- válaszolta.

Egy rövid vadasparki séta és egy forró, bazsalikomos paradicsomleves után, átbaktattam a Margit hídon, befordultam a Margitszigetre, hogy megvárjam jóapámat, akit megkértem, hogy készítsen rólam fotókat. És most eszembe jut az a német film… A lé meg a Lola. Ahol többféle kimenetelét is bemutatják ugyanannak a szituációnak, aztán a néző döntése, melyiket választja. Na, ha ebből a vasárnapból ilyen jellegű film készülne, ez lenne az a pont, ahová visszatekernénk a szalagot, ez lenne a kezdőkép: a szigeten várom apámat.

Visszagondolva, annyi pillanat lett volna megállni, visszafordulni, hazamenni, elfelejteni az egészet. Apám szinte rögtön csinált egy tök jó képet. Azért még mászkáltunk, hátha akad valami izgi helyszín, ahol még jobb képet lehet lőni. Fotózott a játszótéren és úton-útfélen, míg végül elérkeztünk a Holdudvar tövébe, ahol egy érdekes installációra lettünk figyelmesek: A kapu tetején biciklik csavarodtak, követve a bejárat ívét, az udvarban szivárvány volt a falra festve, azt romkocsmaszerű tárgyak vették körbe, az egész egy kedves káosz volt.

-          Szerintem ilyen háttérre gondoltál – mondta apám, és egyetértettem vele. Ez egy klassz színtér!

Odaálltam a kapu elé a nagy zsebes, katonai színű kabátomban és a rózsaszín körsálammal, mosolyogtam és elkészült a fotó.

-          Jó lett. Most már mehetünk, gyere! – mondta apám.

-          Várj, még egyet! Felmászok a kerítésre (egy padkára, ami megemeli a kerítést), hogy közelebb legyek a bicikliívhez.

Apám leokézta. A kerítés tetején 7-8 centis vas tüskék sorakoztak. Én áttettem a bal kezem a kerítés túloldalára, mintegy átkarolva azt. Majd, mikor le akartam szállni (és most visszapörgetjük a filmet: átemeltem a bal kezem a kerítésen, leugrottam a padkáról, megnéztem a képet és ettünk egy lángost a közeli bódénál, majd kacagva bringóhintóztunk egyet.), átemelés közben beakadt a kabátom ujja a tüskébe, én rántottam egyet rajta ösztönösen, de éreztem, hogy akkorra már valami a húsom közepéig hatol a karomba. Hirtelen az az érzésem lett, hogy én vagyok az a pulykacomb, amit a vasárnapi ebédhez készítenek a háziasszonyok. Bár egy cseppet sem fájt, inkább olyan volt, mint egy tűszúrás a vérvételnél, tudtam, hogy valami történt, még ha elég elhomályosodottan is érzékeltem mindezt az agyammal. Ahogy leszálltam a kerítésről, levettem a kabátom, a pulcsim, hogy megnézzem, mekkora a karcolás. Reméltem, hogy karcolás, pedig pontosan emlékeztem rá, hogy mélyen a karomba fúródott a tüske.

-          Jézusom! – kiáltott fel apám, mikor meglátta, hogy egy véres, cafatos mély kráterféle tátong a könyököm környékén a belső karomban.

-          Úristen, apa! – rémüldöztem én is, és nem értettem, hogy lehet, hogy nem ájulok el.

Apám szalvétákat kért a közeli lángosos bódéból, azokat szorítottam a sebre, miközben a kocsihoz sétáltunk. Kicsit pánikoltam, de kábé csak azért, mert egy ilyen helyzetben nem normális nyugodtnak maradni, de nem fájt semmi, csak egy véres lyuk volt a karomon.

Ügyeletre mentünk, ahol úristeneztek, én meg azon izgultam, csípni fog-e a fertőtlenítő. Semmilyen fájdalmat nem éreztem, valami miatt izgulnom kellett. Az ügyeletesek elküldtek a Honvéd kórházba, ahol úgy öt órát kellett várnom, míg műtőasztalra kerültem. Mint a kórházas filmekben! A műtős fickón mintás műtős sapka volt, a rádióból vicces 1980-as évek beli zene szólt. A műtőasztalon fekve a bal kezemet ki kellett raknom oldalra, a lyukat benne jó alaposan letisztították. Csak akkor néztem a kezemre, mikor kérték, hogy emeljem föl. Hatalmas, fekete lyuk, amiből csöpög a vér, ijesztő volt. Amikor megtudtam, hogy összevarrják, inkább hazamentem volna lyukas kézzel. Bár mindenki azt mondta, aki már átesett ilyesmin, hogy nem fáj, nem hittem nekik.

Tulajdonképpen az agyammal generálom a félelmeket, s a fájdalmat is. Ó, mily bölcsességek! De tényleg! Fájnia kellett volna, ahogy a kerítés vas tüskéje a húsomba fúródik, de mivel nem készültem rá, nem volt időm felfogni, fájdalmat se éreztem. Ha valaki azt mondaná, most beléd döfök egy vas rudat, már a gondolatba is belehalnék. Mert felkészülnék rá. Az összefoltozásra is volt időm felkészülni azalatt az 5 óra alatt, míg arra vártam, hogy sorra kerüljek.

Két tűszúrást éreztem az egész varrásból, amikor belém eresztették a lidokaint, azon kívül semmit. Elképzeltem az öltéseket, amivel a doki operál, az irányt, a csomókat. 15 perc lehetett az egész. Bekötötték, és 10 nap múlva (már csak 7) kiszedik a varratot.

Ha visszatekernénk a filmet a pillanathoz, mikor a tüske átdöfi a húsom, és leforgatnánk úgy, hogy ütőeret ér a tüske, vagy idegeket vág el, vagy telemegy rozsdás darabokkal a seb, végződhetne halállal is.

De valamiért szeretnek engem „odafent”. Se vénát, se ideget nem bántott a tüske, a seb egész tiszta volt. Mázli, hogy volt rajtam kabát és pulcsi.

A képen tényleg az látszódik, amit akartam, hogy látszódjon: élek.

Ahogy Norbert mondja: legalább már tudjuk, hogy hús-vér ember vagy.