A világ tele van felesleges, értelmetlen dolgokkal. Mint a rajongás. Tiniként az őrült nagy öntudatomban megvetettem mindenféle rajongást és rajongót is. A rajongás tűnt a legértelmetlenebb agymenésnek. Cél nélküli idiótaságnak.  Olyan valaminek, amivel unalmat űzünk. Én nem rajongok semmiért - hangoztattam.

Állok este a buszmegállóban és nézem az idő- és hőmérséklet-jelző táblát. Neonzölden világít, látnom kéne. De nem, összemosódnak a számok. Ez tegnap történt.

Én, kérem, direkt nem rajongtam tizenévesen. Amikor mindenki odavolt Franciaországért a franciás nyelvi csoportból, én csak azért sem. Amikor a barátnőim a franciamániájuktól fűtve elaléltak a francia szimbolistáktól, én fintorogva ejtettem ki a számon Rimbaud nevét. Amikor mindenki egyetemre készült, én világot akartam látni hippiként.

Tegnap azt mondta Kata barátnőm, hogy minden betegség lelki eredetű. Az őrületbe lehet kergetni ezzel! Kata, te nem is vagy hókuszpókuszokban hívő, ezoterikus nőszemély!- gondoltam.

-          Jó, köze van hozzá a léleknek is, persze, de ne mondd már azt, hogy azért bénultam le, mert lelki beteg vagyok!

-          De, szerintem minden betegség lelki eredetű.

-          Szerintem meg köze van hozzá a biológiának, az időjárásnak, az élelmiszeri mérgeknek, a vírusoknak (tudod, ami ellen beoltatod magad, mert a lelked nem gyógytja meg a szervezeted) és persze, oké, a stressznek is - dühöngök.

-          Jó, te ebben hiszel, én abban. Ott van az a lány is, akinek daganat volt a szeme mögött és azt mondták, ki kell vágni a szemét. Elment egy látóhoz, kiderült, hogy rengeteg ki nem mondott fájdalma van és elkezdett zsugorodni a daganat.

Szép lassan kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy én is rajongok, csak nem a francia szimbolistákért (amúgy később őket is megkedveltem), hanem Gogolért, az orosz realizmusért, a Romantikáért. Eleinte eddig terjedt a repertoár, aztán az évek során Woody Allen fan lettem, belebolondultam a zsidó nevekbe, a hóbortos férfiakba, a sosem látott Új-Zélandba.

Anyám, apám és még ki tudja hány ember, igazat ad Katának: minden lelki eredetű! És sosem fogom tudni őket meggyőzni, mert hiába voltam egy nehéz időszak kellős közepén, mikor beütött a krakk, sosem felejtem el azt a pillanatot, mikor egyik pillanatról a másikra mozdulatlanná váltam az immunrendszerem teljes bénultsága miatt. Mindig is nehezen védekezett az immunrendszerem a betegségek ellen, mondhatnám azt is: ez benne volt a levegőben (értsd: a génjeimben), csak egy kis környezeti hatás kellett, hogy előhozza. Sőt, az sem számít, hogy vannak olyan sm. betegek, akiknek semmi lelki problémájuk nem volt, mikor megbetegedtek, ellenben az anyjuk/apjuk szintén sm. beteg.

Ma már az összes eddigi rajongásomon fölül, rajongok a webért, a csellómért, a lovaglásért, Budapestért, a Balatonért, a szerelemért.  És azt hiszem, még nagyon sok dologért fogok rajongani (ha sikerül 100%-ban meggyőzni magam arról, hogy élni akkor is jó, ha örökölheti a betegségem, akkor elsősorban egy kis tökmagért).

Az egyik munkatársam ma megkérdezte, miért vagyok ilyen nyomi? – A fáradtságomra gondolt, de egész mélyre hatolt a kérdése.

Fáradt vagyok, olykor egy hormonzavaros terhes nőt is meghazudtolva ingadozik a lelkiállapotom: bőgök egyik percről a másikra (természetesen a legcikibb helyzetekben, mikor például komolyan kéne beszélnem a főnökömmel, de nem bírom abbahagyni a zokogást), vagy röhögök ok nélkül. Nem vagyok nyomi, csak másképp működöm-de már nincs kedvem újra és újra elmagyarázni és várni a megértést, ami általában nem jön el.

Rajongok Párizsért. Annak ellenére, hogy öcsémnek nem tetszik és még sosem voltam, hogy tudjam, milyen is valójában.

-          Ha a lelken múlik minden, akkor miért öregszünk meg? Miért halunk meg? Hisz a lelkünknek fenn kéne tartania a testünket, nem?- kérdezem hangosan anyámtól.

Szeptemberben megyek Párizsba.

Rajongok az életért.