Borzasztó, csontba karcoló hideg. Hosszú, lehangoló, a tehetetlenség jeges orcája: tél. Már-már azt hittem, sosem lesz vége.

Különösebb átmenet nélkül zuhant ránk a füllesztő, bugyiból vizet kicsavarni kényszerítő, délibábot idéző forróság. Imádtam!

Újra szivárványok, léggömbök, színes buborékok tolakodtak a fejemben. Eltűnt minden rossz, sötét gondolat. Nem éreztem fáradtságot, sőt kitörő energiámmal invitáltam mindenkit a boldogság körébe. Micsoda hülyeség, hogy a nap árt az sm betegeknek. A napsütés kell! Minden pórusom (vigyázva) itta a napsugarakat. A bőrödnek napsütötte illata van-mondta a Barnaszemű. Úgy, olyan őszinte gyermekséggel mosolyogtam a világra, ahogy csak egy anya tud a kölykére.

Elmentem kyudo edzésre is! Zseniális teknős nevetve beszélt hozzám, mert egyszerűen nem lehetett engem komolyan venni aznap. Sem. Röhögcséltem, miközben borzasztóan koncentráltam arra, hogy jól meg tudjam csinálni az utasításokat.

-          Először a hüvelykujjat helyezd el! Ne, inkább itt fogd! Úgy. Aztán a szívvonaladra helyezd a markolat külső felét, tudod. Így. És most jöhet a kisujj-minél közelebb a hüvelykujjhoz. Aztán a gyűrűsujj. Nem, ne emeld föl közben a hüvelykujjad. Szorítsd be! Megmutatom. A hüvelykujjadat ne tartsd lefelé, az negatív energia! Így. Aztán a középsőt is. Jó. Most húzd állig! Feljebb a könyököd, lejjebb a váll! Úgy. Most csavard a balt!  Ez az! Most nézzük kesztyűvel!

A kyudoban minden mozdulat jól megkomponált, a kesztyűfelvétel is. Szertartásos, elegáns. A kesztyűfelvétel volt az első, amivel kissé többet tököltem, mint reméltem. De csak utána következett a neheze. Én az a fajta ember vagyok, ahogy szerintem sokan, aki addig csinál valamit, amíg nem lesz jó. Hát, az egyujjas kesztyűvel való ideg (ezzel húzzuk ki az íjat, és ebbe van „beakasztva” a vessző) húzást napnyugtáig gyakorolhattam volna, akkor se lett volna jó. Ettől még jobban kívántam a sikert. Két óra edzés úgy repült el, hogy egy percet se pihentem.

32 fok volt este 8-kor.  

Csütörtökön – a következő edzésen- beremegett a lábam, billegtem, elvesztettem a maradék koordinációs képességem, nem beszélve a koncentrációsról!

-          - Mi van veled, Hanna?- kérdezte a másik edző.

Én is ezt kérdeztem magamtól, bár tudtam a választ. Ne már! Eddig tökéletesen működött az ámítás: mindenre képes vagyok! Ne remegj, te vacak!- figyelmeztettem magamban a lábamat.

Aztán a kezemet: Tartsd már meg azt a vesszőt!

Aztán lekuporodtam egy fatönkhöz az árnyékba és átkulcsoltam a térdem, hogy megfékezzem a remegést. Ültem ott, mint egy húscafat, és küzdöttem a könnyeimmel. (Ijesztő lehet egy húscafat, miközben sír.)

Találtam valamit a kyudoban, amit meg akarok tartani. Amitől jobb leszek. Ez olyasfajta öröm, mint amikor segítesz valakinek. Jót teszel és boldoggá tesz. A kyudo boldoggá tesz. Az apróságokon múlik minden. Apróságok irányítják a világot! A nagy dolgok is apróságból fogannak.

Egy ideig féltem a naptól. Krétán majdnem megvakultam a fél szememre miatta, a bénulásomhoz is hozzájárult, hisz épp előtte kerestük R. barátomat a Margitszigeten a rekkenő hőségben.  De megtanultam kezelni, árnyékba vonulni, vigyázni. Tök jó szalmakalapokat és napszemüvegeket halmoztam föl az évek során! Megtanultam nem túlerőltetni magam, megálljt parancsolni (hát…azért erről el tudok feledkezni…). Az összezúzott darabjaimból újra felépítettem egy masszív vázat. És nincs annál rosszabb, mikor összerogyik alattad a váz, a csontváz!

38 fok volt este 10-kor.

Kellemes légkondicionált irodában dolgozom.

Mikor kiléptem a kellemes légkondicionált irodámból pénteken, a munkaidőm lejárta után, és a hétvégi Balatonra utazásomon álmodoztam, megcsapott a hömpölygő forróság. Az a borzasztó meleg, mikor a bőrödet is le akarod vedleni, de csak a napszemüveged hámlik le rólad folyamatosan.

A busz dugóba kerül, az utastérben lüktet a forróság.

Hányingerem van.

A koszos ablakon kibámulok: izzik az aszfalt. Le kell csuknom a szemem, hányni fogok.

-          - Jól vagy, Hanna?

-          - Meleg van-válaszolok. 

Mikor újra lakott területre érkezünk, a hányingerhez hasmenés társul. Majd zsibbadni kezd a bal arcom, miközben egy kávézó padján várom aput. (Őt hívtam föl, hogy értem tudna-e jönni. Azonnal indult.) A zsibbadástól mindig a bénulásom idézem föl.

-          - Olyan vagyok, mint egy vénasszony: az időjárás-változást előre megérzem és rosszul leszek a melegben!- mondom apámnak.

-          - Ne viccelj, Babuci, ebben a rohadt melegben még az egészségesek is rosszul lesznek!

Balaton lefújva, szombati edzés kilőve. Most a hűs lakásban pihenek.

Kint 42 fok van.