Cupcara, nyíí, taram.

Körülöttünk halovány fények, élénk színek, az ablakpárkányban viasztól roskadozó piros, sárga, zöld gyertyák. Vicces, furcsa, szexi, fotózni való tárgyak csüngnek, lógnak, ágaskodnak, magasodnak vagy poszterként lapulnak. Bizsereg az egész hely. És az a zene! Cupcara, nyíí, taram- mondja megint a piros pozsgás, még a frizuráját is korhűen hordó, pörgős szoknyás Nóri. A swing tanár.

Klasszikus swing

Óriás, örökidőktől tartó vágyam, hogy swingelhessek. Örökidők alatt értsd: 18 éves korom óta kábé. De akkor is!

Sose volt partnerem hozzá. A fiúk nem szeretnek, vagy nem tudnak táncolni, ez ennyire prózai. Ezért is döntöttem 2009 végén amellett, hogy amerikai steppet kezdek tanulni. Nem, mintha óriás, örökidőktől, vagy legalábbis felnőtt koromtól tartó vágyam lett volna. De ahhoz nem kellett pár. Az elején. De az elejénél tovább sosem jutottam.

Kipp-kopp, kipp-kopp, slussz.

Akkoriban jártam meg 4 kórházat egy nap alatt, illetve 12 óra alatt, hogy végre rájöjjenek, mitől vagyok rosszul. Állítottam, hogy az ablakmosótól van, ők meg ezen felbuzdulva, elküldtek toxikológiára. Aztán MR-re az Amerikai útra, aztán a belgyógyászatra és még ki tudja hova. Semmi. Szúrt a szívem. Akkoriban még cigiztem, azt hittem, azért. Szteppóra közben elvesztettem az egyensúlyom, megbillentem, eltántorodtam. Emlékszem egy estére: esett az eső, én a Nyugati Pályaudvar felé gyalogoltam, azon gondolkoztam, mi lehet, most Lapfejjel és hogy mi történik velem? Mert valami történik, ezt éreztem.

Cupcara, nyíí, taram.

Az élénk színű bárban egy bemutató órán próbáltam swingelni. Lassabban mozogtam, nagyon koncentráltam, egy leheletnyit lemaradtam, és mint a dominóvár, úgy dőlt össze az egész mozdulatsorom. Megtorpantam, becsatlakoztam, elrontottam. Ráléptem a lábára, ő meglökött hátulról, hogy haladjak. Jajj, forgás volt, most újra az előző, héjj, megint másik lába! Férfinek kellett volna születnem, úgy sokkal érthetőbb lenne a dekoncentráltságom. Ők mindig csak annyit mondanak, nem tudnak két dologra koncentrálni egyszerre. Hát én sem! Vagy a zenére figyelek, vagy a lépésre. Hogy az egyiket ösztönszerűen kéne a másikkal egyeztetni? Na ne!

A koncentrálás magasiskolája

Béna voltam. Nincs mit szépíteni. Éreztem, hogy a bal lábam lassabb, robotszerűbb. Lassan süllyed és lassabban emelkedik, lassabban lüktet. Nincs Cupcara, nyíí, taram, csak taram-taram, nyííí, tam. És upsz.

De élveztem és úgy gondoltam, lesz ez jobb is.

Amikor megtudtam, hogy sclerosis multiplextől szúr a szívem, hallottam egy fiúról, aki ahogy megtudta a diagnózist, öngyilkos lett. Nem értettem. Hisz itt még van mit tenni. Még lehet küzdeni. Még bármi történhet. Bármi!

Aztán megtapasztaltam a fájdalomnak azt a szintjét, ahonnan már nem tudsz felkapaszkodni, ahonnan már nem látod a kiutat, ahol már nem létezik semmilyen normális gondolat. Akkor megértettem. Mégsem tudtam megtenni. Úgy gondoltam, ezt bármikor megtehetem, ha már végképp nem bírom, de amíg egy ici-picit is bírom, addig küzdeni kell. Mert bármi történhet! Nem tudtam, miben reménykedhetek, csak ebbe a szóba kapaszkodtam: bármi.

Amikor először mentem el Zsebivel táncolni a bénulásomból még épphogy csak feltápászkodtam. Még nem tudtam sokáig táncolni, és se kecses, se szexi nem volt a mozgásom, de nagyon örültem. Táncoltam! Az mindegy, hogy hogyan. A tánc örömködés, és erre volt szükségem.

Később egyre többet, egyre tovább táncoltam, éjszakákon át örömködtem, szökelltem. Egyre jobban tudok futni is. Az elején az se ment, ólom-súlyok húzták vissza a bal lábam. Szánalmasnak éreztem magam, most olyan, mintha repülnék. Szóval, igen, lassan épülök, de mindig egy kicsivel több leszek.

Vannak dolgok, amiket meg kell valósítanom (ha mód van rá): el kell jutnom Párizsba – pipa, Új-Zélandra, találkoznom kell Woody Allennel, újra meg kell próbálnom snowboardozni és el kell mennem swingelni.

Kicsit másképp: elektro swing

Cupcara, nyíí, taram.

A táncórán, mivel pár nélkül érkeztem, Nóri és a párja is beállt egyszer-egyszer páromnak. A saját bőrükön érezhették, mennyire elszúrom a ritmust. Szégyelltem magam, de meg akartam tanulni. Imádom a swing zenét, imádom azt a kort. Menni fog!

Az óra végén odamentem Danihoz, a férfi tánctanárhoz és elmondtam, hogy tudom, hogy béna a mozgásom, de ez azért van, mert 4 éve lebénultam és a bal oldalam kicsit lassabb, kicsit robotszerűbb. De azért táncolhatok?- kérdeztem csillogó szemekkel.

Hát, ő nem ajánlja, mert nem fogom élvezni.

-          Ez már csak durvább lesz! Nézd meg a haladókat! Én nem vagyok orvos, de láttam, hogy nem tudod tartani a ritmust. Én nem ajánlom ezt neked, mert nem fogod élvezni!

Természetesen elsírtam magam. Nem tudom kordában tartani az érzelemkitöréseimet. Rosszabb vagyok, mint egy várandós nő!

Dani láthatóan nem tudta, mit kezdjen a szituval és csak annyit kérdezett esetlenül: Most kiborultál? Majd hozzátette: Az élet nehéz.

Ekkor ránéztem és tudtam, hogy fogalma sincs arról, mit beszél, csak benyögött egy közhelyet, de nem hibáztatom, amíg egészséges voltam, én se tudtam az ilyen helyzeteket kezelni.

Jó, tudom, tök jó, hogy tudok járni, futkorászni úgy, ahogy, de én swingelni akartam! Nem azért, hogy versenytáncos legyek, pusztán az örömködés miatt.

Akár így is: taram-taram, nyííí, tam. Upsz.