Süt a nap, tavasz van!

A munkahelyemet szeretem, eljárok sportolni, mindjárt végzett webprogramozó leszek, az én barátaim a legjobbak a világon, a családomról nem is beszélve. Kerek az életem. Ha kicsit kásás is, nem egészen tökéletes formájú, de kerekdedecske, alakuló, na.

Mosolyogva lépek be a kórházban Dr. Sm.-hez.

-          Ki van virulva, Hanna!- mosolyog ő is.

-          Van az úgy…- viszonzom.

-          Viszont, figyeljen ide – becsukja az ajtót – most már tudjuk mérni, hogy kiben milyen mértékben van meg a JC vírus. Ez a mérés kiad egy indexszámot és ez alapján meg tudjuk mondani, mennyire veszélyes a továbbiakban a Tysabri.

-          Ühüm – figyelek.

-          Itt ez a lista a kezemben – közelebb gurul a székével-, ha 1, 5 alatt van az indexszám, akkor 1000-ből 1 embernél fordul elő a PML. Ez csekély szám.

-          Ühüm.

-          1,5-es indexszám fölött viszont megugrik ez az arány 1000-ből 8-ra. És, Hanna – nagyon szomorú az ábrázata – az öné az egyik legmagasabb indexszám, 3, 5. Ez azt jelenti… Ne sírjon!

Megállíthatatlanul zokogok.

-          De hát, annyira jól vagyok!- nyögöm ki, mikor már meg tudok szólalni.

-          Igen, és az eredményei is jók, de Hanna, mi van, ha ön lesz az a 8.?

A vérnyomásom az egekben van, mikor szokásosan megmérik az infúzió előtt. Ráz a zokogás.

A nővér elhagyja a szobát és én elnézek az ágy felé, ahol egyszer mozdulatlanként feküdtem. Mozdulatlanként, kiszolgáltatva.

A francba!

Van egy alternatíva – visszhangzik dr. Sm. hangja a fejemben. A Gilenya. Jól hangzik: szájon át szedhető kis bogyó. De! Szívritmuszavart, májfunkció rosszabbodást, látásromlást, folyamatos rosszullétet okoz. Nem tudom végigcsinálni még egyszer! Megint kiszolgáltatottként feküdni, mozdulatlanul bámulni magam elé, 4 hónapig tanulni járni (ha egyáltalán…), újrakezdeni mindent: munkahelykeresést, kapcsolatépítést zéró önbizalommal. Nem tudom végigcsinálni még egyszer!

A szívem sokszor szúr, látóideg-gyulladásom volt és soha többet nem akarok vacogni a hidegrázástól, a láztól minden nap.

Az élet nem kívánságműsor!

Anyutól azt tanultam, hogy nincs olyan élethelyzet, amiből nem lehet felállni! Mert mindenki kerülhet padlóra, a kérdés az, fel tudsz-e állni. Nyilván fel tudok állni! De rohadtul nincs kedvem megint padlóra kerülni.

Ösztönösen irtózom a Gilenyától. Biztos jó valakinek, de én annyira félek tőle, hogy minden idegszálammal kapálózok ellene. Azt már megtanultam, hogy a megérzéseimre nagyon kell hallgatnom. De mi van, ha rossz a követeztetésem, a megérzésem, ha épp most egyáltalán nem kéne rá hallgatnom? Itt most nem arról van szó, hogy hosszú vagy rövid szoknyát vegyek-e föl, hanem arról, hogy maradjak-e a jól bevált, de egyre veszélyesebb Tysabrinál vagy váltsak az alig kipróbált, szívritmuszavart, meg egyéb finomságokat okozó Gilenyára, amiről nem lehet „visszapattanni” a Tysabrira és nincs tovább, nincs többféle gyógyszer. Ez a kettő használhat már csak, és kész.

Egész héten a sírógörcs kerülget vagy kap el (na, mondjuk, az mindig benne van a tesztekben, hogy mostanában könnyen sírja-e el magát… hát…, hogy is mondjam, izé… szörnyen könnyen!). Mint egy holtkóros olyan vagyok, mert éjszaka sem tudok aludni. Nullahuszonnégyben ezen pörög az agyam.

Szóba kerül a biorezonancia.

Baromság- vágom rá!

Nálam működött! Engem meggyógyított! – hallom innen-onnan. Jó, persze, mert hittetek benne.

-          Próbálj már meg te is hinni benne, a francba!- sírdogál anyám.

-          Oké.

Így esett, hogy megesett a következő eset:

A biorezonanciás műszerével megvizsgált Ancsa. Vizsgálat…

A fejemre, a csuklóimra és a bokámra rakott egy bilincsszerűt, amivel a rezgéseimet dokumentálta és azok alapján mondott valamit.

-          Szkeptikus vagy, azt írja a gép- nevet Ancsa.

-          Jó, ehhez nem kell doktori! Nyilván leszűrted abból, ahogy beszélgettünk eddig!

Aztán olyan dolgokat mondott, amiről senki nem beszélt neki és igazak voltak egytől egyig. Adott valamiféle kezelést ez a gépes izé meg kaptam egy krumpli-diétát. Ez annyit tesz, hogy csak krumplit és zöldséget eszem már három hete. Krumplit sütve, főzve, édeset, sósat, medvehagymásat, krumplipürét, petrezselymeset… Soha nem gondoltam, hogy ennyiféleképpen el lehet készíteni… Alapvetően azt gondolom, hogy a vacak, adalékanyagos ételek és a környezeti tényezők miatt válik rongybabává (SM beteggé) az ember, úgyhogy ebbe a kúrába könnyedén belementem.

Van egy minden hónapban előbújó herpeszem. Egyszer azt olvastam egy amerikai tanulmányban, hogy az SM-ért a herpesz vírus felelős. Na, mondom, remek, nekem az is van! Most ezt is megbolygattuk. Igaz, még csak „arrébbkúszott”, de majd kilöki a szervezetem. 

Nemrég csapatépítő túrán voltunk a munkatársakkal. Most női logika következik, forduljon el, aki nem bírja:

• A 8-as csoportban voltam.
• A 8-as a kedvenc számom.
• Ez azt jelenti, hogy szerencsés (mindig megjátszottam ruletten, lottón (igaz, sosem nyertem vele…))
• Ha nyer a csapatunk, maradok a Tysabrinál, mert ott is 1000-ből 8 embert érint a PML veszély. És nem én leszek a 8. (Ha nyerünk.)

Először második helyezettek lettünk. Na, erre nem készültem föl. A dobogós hellyel mit kezdek, az is számít? Most akkor maradjak a Tysabrinál? Hmm…

Aztán - kérés és kifogások nélkül, nem tudom pontosan, miért – újraszámolták. Megosztott első helyen végeztünk végül. Ez már győzelemnek számít!

Most az van, hogy hiszek (magamban, a Tysabriban, a 8-asban, a szerencsémben, abban, hogy táplálkozással és odafigyeléssel megváltoztathatom a megváltoztathatatlant) és „csinálom”.

Aquafitnessezek (az jót tesz az egyensúlyomnak és az alakomnak), gerinctornázom (tudom, hihetetlen, de ez meg a gerincemnek tesz jót), az összes diétát megcsinálom, jól érzem magam, boldog vagyok. És ennyi.

Ha meg nem sikerül, akkor is: legalább mondhatom, hogy én mindent megtettem. Mert padlóra kerülni szabad, feladni viszont soha!