Két dologról voltam meggyőződve: van egy város Európában, ami épp olyan, mint a filmekben: romantikus, bohókás, az 1920-as évekbe illő, elegáns, varázslatos, álomszerű és az összes -leg-leg jelzőt megérdemli. Ez Párizs.

Mert Párizst kalapos, hosszú szipkával cigarettázó nőkkel telinek, divatosnak, színesnek és imádnivalónak képzeltem mindig is. Nem érdekelt öcsém negatív véleménye, miszerint Párizs koszos és egyáltalán nem álomszerű. Párizs továbbra is olyan volt a képzeletemben, mint egy költemény, egy szellő, egy csók. Pont olyan, mint a francia szimbolisták, magyar költők, külföldi írók által elmesélt, vagy a sokak által megénekelt város.

A gimnáziumi franciaórák tehetnek az egész imádatról, onnan indult minden. Felnagyított, őrületig fokozott vágyakozás alakult ki bennem Franciaország, Párizs iránt. Ha lehet, a Patkányfogó után még inkább látni akartam a bűnös várost.

Valami mindig közbejött, fontosabb volt, valamire mindig jobban kellett a pénz, a nyelvtudásom csak kopott és kopott, és én még mindig csak képeslapokon és romantikus filmekben láttam A Várost.

Legutóbb a szürreális „Éjfélkor Párizsban" című film bűvölt el. Az már csak hab volt a tortán, hogy Norbert barátom kiment és hazatért egy nekem szánt francia nyelvű Kis herceggel.

Egy szép nap ültem az akkori padlástéri irodámban és hallgattam, ahogy elzúg a fejem fölött a repülőgép. Mit csinálok én itt? Mit vesztegetem az időmet? Végigmetrózom az életemet, olyan vagyok, mint egy vakond, sötétben jövök, sötétben megyek. Itt ülök sm betegen az irodámban és nem tudom, meddig élhetek teljes életet. És én itt ülök továbbra is. És még nem láttam Párizst!

Hirtelen természetű vagyok (ha ez eddig nem derült volna ki). Aznap hazamentem az és lefoglaltam egy return jegyet Párizsba. Egyedül megyek, majd megoldok mindent- gondoltam. Nem, tulajdonképpen nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Fél évvel későbbre foglaltam a jegyet, addigra feltornázom a franciatudásom (khm, nem), és minden tökéletes lesz (buktatók is voltak)!

Szívesen mondanám, hogy soha nem csináltam ekkora őrültséget, de igazából egész életemben csak őrültségeket tettem. Mindig addig feszítettem a húrt, amíg lehetett. Mi történik akkor, ha még ezt is bevállalom? Kis cédulát adtam Lapfejnek, kimentem Izraelbe egy alig ismert emberhez, regisztráltam a couchsurfingen, hogy egy idegen embernél szálljak meg Párizsban. Alapvetően hülye vagyok! Kíváncsi, bizakodó, naív. De eddig még egyszer sem „nyúltam mellé".

Ez a kulcs: imádok élni! Vannak mély pontjaim (mindenkinek), de ha szeretnek, én is szeretek élni. Elég egy mosoly a buszon egy nénitől, vagy egy elismerés a munkahelyemen, egy baráti ölelés, ha segíthetek valakinek, egy új szín, illat, vagy egy ilyen mondat: Hatalmas példakép vagy számomra a bátorságoddal és az életszereteteddel. (Ezt egy ismerős sm beteg lány mondta nekem.)

Nem az Sm tett ilyenné! Az sm arra tanított meg, hogy nem szabad várni, hogy nagyon-nagyon élni kell! Nem esztelen ostobaságokat tenni, hanem csupa olyat, amihez kedvem van. Na, persze, ha esztelen ostobasághoz van kedvem, akkor azt.

Csak vártam és vártam. Már csak egy hónap, már csak 1 hét, már csak 1 nap. És... Ott voltam Párizsban és minden tökéletes volt! Párizsban nem lehet csalódni! Az Eiffel torony méltóságteljesen magasodott a tetején velem, a Moulin Rouge Zolaian koszos és erkölcsi fertő, az összes bájával együtt! A körhinta! Ah, a körhinta a Sacre Coeur alatt! A Sacre Coeur, ahol istentiszteletet hallgattam áhítattal, a sütemények, az ételek, az a príma bor, a couchsurfinges vendéglátónk (így kell bizalmat tanulni: elmenni egy idegen városba egy idegen házába és megbízni benne), az udvarias, kedves emberek, a Szajna-part, a Notre Dame! Az az életszeretet! Lenyűgöző!

Itthon már az új munkahelyemen, az új irodámban kezdtem el dolgozni, ahol egész nap tágas ablakokon keresztül nézhetem a madarakat, a fákat, a napot, ahol megbecsülnek, bíznak bennem, ahol szeretek ott lenni, segíteni, részt venni, dolgozni.

Egy ismerősöm megkérdezte ma, hogy vagyok, tudniillik az sm-em hogy van:

- Hát, figyi: nem rosszabbodott, de fel vagyok készülve a halandóságra- mókáztam.

- Ez nem vicces!

De igaz, régen nem voltam felkészülve rá. Most már tudom, hogy vége lesz egyszer és nem tudhatom mikor (ahogy más sem). A halál csak egy pillanat, és az a pillanat épp olyan lesz, mint bármelyik másik: gyorsan elszáll. Addig meg kiszipolyozom az életet, mert rengeteg mindent akarok levetíteni abban az utolsó "filmben" magamnak.

Az elején azt írtam, két dologról voltam meggyőződve... A másik, hogy Új-Zélandra is el kell látogatni egyszer!