Kicsit féltem. Néha. De hát mi lesz velem? Hisz mindig azt hallom, hogy rendetlen vagyok, és főzni se tudok, sőt, nagy eséllyel ellepnek majd a bogarak, mert folyton csak a laptopomat birizgálom. Tőlem aztán úszhat is a lakás, az se érdekel, mondták. Máskor örültem, nagyon boldog voltam a gondolattól. Tervezgettem. Ezt oda teszem, azt meg oda, és egyébként se számít semmi, mert ott az a vintage (értsd: nagyi korabeli) virágos tapéta, ami tízből nyolc embernél kiveri a biztosítékot, de nekem tetszik, és amiatt a tapéta miatt nekem kell az a lakás. Kutya barátom szerint olyan, mint egy babaház.

Messze van, mondhatni a világ végén, Budapest határán, de jó a közlekedés. Dombtetőn van és a második (ami csak barátok között második, de inkább harmadik) emeleten, és mi lesz, ha elfáradsz, ha nem bírsz annyit, ha beshubolsz, ha baj lesz? – aggódik anyám. De nem lesz baj, anya! Ezt halálosan komolyan gondoltam, nem is gondoltam, éreztem: minden rendben lesz.

- És ha magányos leszel? – jött az újabb kérdés – És befordulsz, depizel… Ránéztem anyámra és mosolyogva mondtam: De hát én magányos típus vagyok, és azért nem Grönlandra költözöm - gondoltam! Persze anyu is örül, hogy elköltözöm, önállósodom, csak furcsa neki, és iszonyúan félt.

Bevallom néha bennem is felmerült: mi van, ha tényleg elviselhetetlen lesz számomra a magány? Hisz eddig, ha külön laktam is, mindig voltak velem barátok, most meg csak én leszek meg a tapéta.

Aztán jött a költözés, beléptem a lakásba, és megcsapott az az utánozhatatlan érzés, amit a legelső pillanattól éreztem, mikor beléptem ebbe a lakásba: az otthon érzése.

Az unokatesóim segítettek a bútorpakolásban, szerelésben, festésben, egyszerűen mindenben. Az étkezőben Párizs lesz, a konyhába Minyonnal festünk majd francia teraszos kávézót, a szoba kicsit szirupos a vintage tapéta miatt, de épp annyira, hogy az még kellemes. A fürdő meg egységesen zöld lesz. Színeket akarok mindenhol látni. Kivéve az étkezőt, az fekete-fehér lesz, mint egy analóg felvétel. Mosógépet kaptam az egyik ismerősömtől, szóval már mosni is tudok majd!

Mikor beköltöztem, magamévá tettem a kis kuckót, elöntött valami megmagyarázhatatlan harmónia: minden a helyére került! És nem a bútorokra gondolok elsősorban. Összeállt a kép, a puzzle darabok szépen kiraknak egy csinos kis képet: az életemet. Darabokra bomlott, és úgy kellett összeszedni, és ha megkérdezné valaki, hogy szedtem össze, nem tudnám a pontos választ, de összeszedtem.

Sokszor éreztem azt, hogy nekem is azt kéne csinálnom, amit másoknak, ami a megszokott, és normális: tizennyolc évesen egyetemre menni, megismerkedni egy pasival, aki huszonnégy évesen elvesz feleségül, és harminc éves koromra már két gyerekkel szaladgálok az ovi és az otthon között. Ezt mind nem csináltam. Emiatt frusztrált lettem: lemaradtam valamiről, egyre idősebb leszek, valamit elszúrtam. Egy csomó ideig azon nyivákoltam, hogy elszúrtam.

Francokat! Egyszerűen extra későn érő típus vagyok, és nekem kellett egy hurrikán ahhoz, hogy szétzilálja a puzzle darabjaimat, hogy utána össze akarjam rakni megint. Van, aki ennél ügyesebb és hurrikán nélkül is rájön, hogy kell. Például Dépével beszélgettünk nemrég, aki tényleg megélte az összes pillanatot az életben, teljes életörömmel lubickolt az életben és mindent elért, amit akart. Neki nem kellett ehhez semmi, belőle ösztönösen jött SM nélkül is. Nekem kellett a hurrikán, de most már semmi nem fogja szétzúzni a teljes képet.

Féltem az első éjszakától, amit egyedül fogok tölteni. Nem azért, hogy egyedül kell aludnom, hanem mi van akkor, ha felkelek, és tele lesz a lakás mondjuk csótányokkal? Vagy pókokkal! Na, akkor én szörnyet halok! – gondoltam. És persze mit se számított az olyan kérdés, hogy miért lennének csótányok? Miért ne! De míg ezen gondolkoztam, megszámoltam a sarkokat és olyan mélyen és sokáig aludtam, hogy csak na! Reggel – meglepő módon – se csótányok, se pókok nem voltak.

Szeretek itt lakni, ide haza jönni. És főzök, takarítok (jó, rendrakásban még mindig van hová fejlődnöm, de agybajt kapok, ha minden az élére van állítva!), naponta felmászom a dombra és a második emeletre, néha elfelejtem időben bevenni a gyógyszerem (mert a laptopot birizgálom: egyfolytában írok). Ekkor elkezdek kicsit viszketni, úgy, mintha allergiás lennék a szappanra, innen tudom, hogy be kell vennem a tabit, a Tamagotchimat.

Eszméletlen boldog vagyok, mert a magaménak érzem ezt a kis odút! Norbert szerint látszódik az arcomon mennyire fel vagyok dobva!

- Utálom, hogy állandóan lelkesedsz, mert mindig átragad rám! – mondja.

- Na és? Lelkesedj nyugodtan!